22-23.

 

Hosszú volt az út, és az állomáshelyeken újra és újra megszólaló sípoló hang egyre idegesítőbbé vált. Joanna Maya abba a faluba tartott, ahol Goran a gyerekkori nyarakat töltötte. A falu alig egy órára volt Szabadkától, Danilo Gasparović szülei éltek itt, Branca Rakezić és Nebojsa Gasparović. A férfi a falu fényképésze volt. A környéket csak úgy emlegették, a zsákutcák falva, a templom és a piac mögötti utolsó ház volt az övék. A kerítés fölé körtefa magasodott, júliustól nem győzték szedni a földre hullott kemény és éretlen gyümölcsöt. Mire a maradék beért, Branca Rakezić szeme alatt mély, fekete tócsák nőttek, mert éjszakákon át a sparelt felett állt, várva, hogy összesűrűsödjön az eper, a barack, aztán a szilva. Így telt el a nyár, és Goran gyerekként csak a nagyanyja szeme alatti bőr színéből tudta, hogy mikor ér véget. Mennyi ideje van még hátra, amikor majd újra a palicsi bekötőút felől közelíti meg a várost, és az ismerős házak felbukkanása kisimítja a szívét. Addigra nagyanyja szeme alatt a bőr égett csonthoz hasonló fekete lett. Persze évek teltek el, míg az újra és újra bejárt út otthonosságot teremtett. Később sokat gondolkozott azon, vajon csak az ismétlődés otthonossága-e ez, vagy van köze azokhoz a házakhoz, a hatalmas kapukat és a mohától kivirágzó háztetőket az ő szórakoztatására is találta ki az Isten. A palicsi toronynál mindig mélyebbre szívta be és lassabban fújta ki a levegőt, mikor már kiskamaszként ért véget a nyár. Abban volt nehézkedés, Branca Rakezić bőrének gyümölcshústól édes illata beleköltözött az orrába, de a toronynál elfogta a rémület, hogy vajon meddig tart még ki az eper-, a szilva- és a baracklekvár. Riadtan fordult hátra, azonban az előrehaladás egyre nagyobb kortyokban nyeldekelte az utat, kíméletlenül furakodott be az orrába a palicsi illat, a tó felől érkező hínáros, halas enyészeté.

Palics az anyját jelentette, Marmunka Bora selymesen gyönyörű testét, mely az évek alatt egyre gömbölyödő formáival azt mutatta, a nők teste arra született, hogy életet hordozzon magában életeken át. Egy önmagára mutató nyílvessző, gondolta később Goran, amikor az anyja testén felejtette a szemét, és életének minden szakaszában más és más gyönyörködtette benne. Marmunka szeretett meztelenül járkálni a lakásban, de ezzel nem megbotránkoztatni akart, egyszerűen szerette a testét, szerette a szelet és a mosdás utáni hideg fuvallatokat, melyek megcsiklandozták a hajlatait. Branca Rakezić úgy halt meg, hogy ezt ésszel nem bírta felfogni. Se a hónaljat, se a térd meleg és nedves hátsó felületét. Hogy az ő menye meztelenül járkál, és az unokája nap mint nap szemlélheti a női testet. Goran számára mindez természetessé vált, izgalommal fedezte fel a változásokat, hogy egyszer a test egésze, aztán a részletek mutatnak újat. A reggeli fény, ahogy megtörik az anyja hasán. A nyári friss fuvallatok, melyekből kevesebbet észlelt a faluban töltött idő miatt, aztán az őszi paradicsom illatú fáradt és tompa fények kora délután, amikor valahogy mégis sokkal erősebben sütött a nap, néhány óra alatt sült le olyan barnára a bőr, mint egész nyáron sem. A zsákutcához képest télen az ágak csupaszsága is a test egy lehetséges olvasata lett, a zörgő gallyak az ablakukon, mikor Marmunka Bora kapkodóssá vált, hiszen bármennyi fát pakoltak a kályhába, reggelre mindig kihűlt kicsit a lakás. Míg a vizet forralta, nyitott pongyolában állt, a finom szövésű selyem a pongyola és a bőre között Gorannak a téli reggeleket jelentette. Nyáron volt a barnán domborodó has, ősszel az összepettyezett könyök és az áll, télen a kombiné selymes hidege, tavasszal aztán a pucér térdhajlatok.

Branca hajnal három körül feküdt le, aztán két-három óra múlva kelt, és mire Goran kinyitotta a szemét, ő már a férjének segédkezett a műhelyben. Az évek alatt megtanulta, a megszokás csak arra jó, hogy az ember kereszteket karcoljon a kenyérbe, nem múlik azon az égvilágon semmi. Nebba messziről hozta a nagy fényképezőgépet, a rokonok jöttek először megcsodálni, körbetapogatni, aztán ők álltak először modellt a fiatal férfinak. Ő meg eleinte háttérbe húzódott, és hamiskásan mosolygott a sarokban, hogy nem is gondolják, ez a masina milyen csodákra és kínzásokra lesz képes. Akkor még ő sem gondolt mindent. Annyit tudott, hogy a lányok cukros ujjaikkal fogják összetapogatni a vőlegényről készült képet, a férfiak kezétől pedig zsíros ujjlenyomat kerül a vaskos, de annál izgatóbb tomporra. Aztán jön majd a közös fotó, amikor mindenféle esernyőkkel, kisasztalra támaszkodva és távolba merengő tekintettel kell megállniuk egymás mellett a pároknak. Amikor nem mindegy, hogy egymásra vagy egy irányba néznek. A meztelenségnek akkor már csak nyoma maradt a fotón, mintha légy köpte volna be, egy elfertőzött pillanatot örökített meg Nebojsa Gasparović, akit a kuncsaftok csak úgy hívtak, a zsákos Nebbo. Branca ezért is ragaszkodott a Nebbához, máskor a szigorúbb Nebojsához, még véletlenül se keverje össze őt a férje valami buja, szagos csípővel.

A rokonok kezdték. És ők voltak azok, akik a második fotózkodásra kellékeket hoztak, mert látták, hogy a montenegrói meztelen nőkről készült korai Nebbo képeken vannak különböző tárgyak, melyek pont annyira vonják el a figyelmet a nőről és annak testéről, hogy egy leheletnyit izgalmasabbá is teszik azt. Mert az a pamlag, az a kendő, egy-egy kalap hatására a férfiak volt, hogy elfelejtettek levegőt venni, a gyomruk összeszorult, és a görcs csak akkor oldódott ki, mikor otthon marokra fogták, és addig verték a farkukat, míg kibuggyant a feszültség. Közben képek villantak be, hol a csípő, hol a pamlag, ez utóbbit ismerték, tudták a tapintását, tudták, van, amelyiknek a töltőanyaga szálanként dugja ki a fejét, és a szúrós, kellemetlen szőröket jobb kihúzkodni. Mint a nők állán azok az idegesítő szőrök, melyek már egyértelműen a szépségből való kivonulás jelei, melyek arra figyelmeztetnek, lassan megszűnik a havi vérzés, lassan kihurcolkodik a mész a csontból, megszűnik a védettség, sokkal sebezhetőbbek, és még a szokottnál is bizonytalanabbak lesznek.

A legelső faluban készült fotó Nebba ikerhúgát örökítette meg, Jasna Gasparović ennek a masinának köszönhette ezután az életet és a halált is. Mert abban is megegyezett a falu lakossága, hogy a zsákutcákhoz csak egy méltó jellegzetessége van a falunak: a zsákos Nebbo húga. A tenger mellől származó anyai ág szép bőrét örökölte, mintha kétszáz éven keresztül az ősök csak az ő kedvéért adták volna át magukat a borának, csiszolja le finom homokkal a pórusokat. Jasna pont olyan szikár volt, mint az apja, de ettől nem lett karcos vagy férfias. Éppen annyi torzulást rejtett el az arc vonalaiban, hogy a férfi és női tekinteteket egyaránt elkerülte, de okozott valami nyugtalanságot a keresztcsont mentén. Aranymetszés. Ami miatt újra rá kellett nézni, ami miatt megszűnt bennük az irigység is, hiszen érezhetően más volt, szabálytalan volt Jasna arca. A szabálytalanság őrülete elnémította a zsákutcákat, senki nem vette a szájára a nőt. Az asszonyok csak éjszakánként, lekvárfőzés közben merengtek el rajta, amikor megkóstolták a fakanál hegyére csippentett gyümölcshúst, a férfiak pedig sokkal később, amikor a szőlőt kötözték. Nebojsa minden csütörtök délután ugyanabban az időben ültette le a húgát, és mialatt a körtefa rügyezni kezdett, virágba borult, majd amikor a lombokból tompán puffantak a földre a körték, egész tavasszal és nyáron, és tovább, a csupaszodó, meztelenkedő ágak idején is, fényképeket készített a húgáról.

Jasna gyerekkorától jó labdaérzékkel bírt. Egyszerre volt benne a macskák rezzenéstelen figyelméből, és egyszerre a madarak rebbenékenységéből. Amikor megérkezett a faluba Mihailo Ratko, senkisem gondolta volna, hogy hála neki Jasna éveken át sorra nyeri majd a teniszversenyeket, és a férfi, aki az edzője volt, Mihailo Ratko, ugyanaz a Miso bácsi, akit egy kis szoba-konyhára ítélt az élet. Goran hordta neki minden másnap az ebédet, a fazekak hangosan csörömpöltek a poros szabadkai utcán. Nem is értette, miért pont ő az ételhordó, de a család néma egyezséget kötött. Jasnát a zsákutcában őrizték, ahol mintha a teniszlabda érné a földet, számolgathatta a körte puffanását, Misót pedig beköltöztették a városba, és Danilo és Marmunka ápolta. Így maradtak az edények Goranra. Mert az öregeket nem volt szívük kitessékelni az életből, hiába roskadt le egyre többször Marmunka arra a régi fotókellékként használt pamlagra, hogy ő nem bírja többet Miso bácsi szagát. Danilo olyankor meg sem fordult, ha épp valamit bütykölt, fel sem nézett, csak a foga között szűrte át: Bírod, Marmunka. Ugyan már.

Jasna huszonöt éves volt, amikor élete nagy teniszmérkőzését vívta. Nyerésben volt, Mihailo összeszorított fogakkal figyelte oldalról a szettet, amikor is egy galamb szállt az ellenfél térfelére, amit Jasna egy döbbenetes ütéssel pont eltalált. Teljesen összetört. Úgy érezte, képtelenség folytatnia, képtelenség elfogadnia a gyilkolást, hogy az ő lelkén szárad ennek a madárnak a mozdulatlansága. Hirtelen megértette, a puszta jelenlétével okoz fájdalmat és halált, és ha ez így van, ő bizony nem akar élni. Óvatlan volt, talán figyelmetlen is, vagy ki tudja. Lakik benne valaki, aki pont azt a galambot akarta megölni. Lakik benne valaki, aki szánt szándékkal veszi el valakinek az életét. A gonoszság maga, és ha ez igaz, ő nem akar vele élni. Vívódott, egymás érte benne a mardosó bűntudat és a felszabadultság, hogy akkor végre véget vethet mindennek. Talált magában egy rést, ahol szép lassan kicsoroghatott az ép ész, ahol elég tér keletkezett arra, hogy elhárítsa önmagáról a felelősséget. Nebba ekkor ért hozzá. Beszaladt a pályára, kezébe vette a galambot, kívülről úgy tűnt, mintha melengetné a halott madarat, majd odahajolt hozzá. Súgott valamit a fülébe, mire a galamb csodák csodája, feléledt, sőt, úgy tűnt, semmi baja, tollászkodott kicsit Nebba kezében, majd fogta magát, és elrepült. Jasna nem hitt a szemének, Nebba a könyökénél fogta meg, és finom erővel a pálya felé tolta. Na, menj, nyerd meg.

Eltelt egy nyár, a falu lakói már el is felejtették az esetet. Csak Nebbának tűnt fel, miközben a húgát fényképezte csütörtökönként, hogy valami megváltozott benne. Eltűnt belőle a rebbenékenység, eltűnt a rezzenéstelenség, valami más furakodott a helyére. Ugyanolyan csütörtök délután volt, mint a többi, Jasnából egyszerűen fordult ki a mondat, mintha az aznapi álmát mesélné vagy az érkező esőre tenne megjegyzést. Köszönöm, Nebba, hogy akkor életre keltetted azt a galambot. Az volt mindennek a kezdete számomra. Nebba ugyanazzal a hamiskás mosollyal bújt elő a fényképezőgép mögül. Nem, Jasna, nem. Életet nem tudtam adni. Azt senki élő nem tud adni. Csak annyit kértem, hogy máshol haljon meg. Nebba szinte megkönnyebbült, biztos ez feszítette a húgát, ez változtatta meg. De ami ezután következett, átértékelt mindent, amit Nebba korábban emberről, képről, mozgásról és mozdulatlanságról gondolt. És abban megkönnyebbülésen kívül volt minden.

2013-07-13 10.10.01

A felső szinten fogsz lakni, szólt hátra a kocsiban a sofőr. És mi van alul? – kérdeztem, ő pedig sokat sejtetően hátrafordult. A múlt. Ez így első hallásra még vicces is lehetett volna, de amit mondott, nem volt igaz. A lépcső alatt két nádszék, a kisasztalon egy tálca, egy félbe maradt mozdulatot érzékeltem felfelé haladva, felszisszenve néztem vissza, na, persze. Az ajtó könnyen nyílt, bent jobbra egy, balra két szobát láttam, szemben a fürdő. Hideg kék csempe borított mindent, a plafont sötétkékre festették. Csak a bojler volt fehér, de ósdi, kiselejtezett típus, minden zuhanyzásnál attól féltem, megráz az áram. A csapban nem volt honnan jöjjön a víz, a kagylóba egy kisebb tálban koszos hajkeféket és rég megromlott krémeket, hajsampont raktak.

A szobámban zongora állt. Balra, de valójában az egész szobát elfoglalta, a jobb sarokba a kanapé ülőpárnáit rakosgatták szét, mintha egy japán teaszertartással várnának. A másik szoba izgalmasabb volt, bár utólag hálát adok a hangszerért és a teraszért is, így talán cserélődött valamennyi levegő, legalább a húrok közé szorult, nem kellett mindent beszívni. A jobb oldali szoba falára régi újságokat ragasztottak tapétaként, és a tapéta mintázata minden vezércikk felett ugyanazt a női arcot ábrázolta. Vészjósló volt, mert bár látszott, hogy gyönyörű teremtés, az, hogy minden napot vele takartak el, borzongást keltett bennem. A zongora fedelét nem tudtam kitámasztani, a billentyűk olyan sárgák voltak, mintha valaki egy életen át a legerősebb cigarettát szívta volna, amitől elszíneződtek és kihullottak a fogai. Ezek a csontok még az ínyben voltak, de később azt is megbántam, hogy lenyomtam őket, jobb lett volna csöndben maradni. Pedig kedvesen fogadott a fiú. Amikor megtudta, Goran tanítványa vagyok, megeredt a nyelve, és hosszan ecsetelte, hányan maradtak a családban, ki hol lakik. Hirtelen hallgatott el, és bocsánatot kért, hogy ne haragudjak, ez valami rossz falusi beidegződés, hogy úgy beszél mindenkiről, mintha ismerném, és azzal a lelkesedéssel mutogatja a házat is. Fáradtan elmosolyodtam, hozzáfűzve, hogy semmi baj, majdnem kiszaladt a számon, hogy de hiszen ezért is jöttem. De ha ezt elárulom, akkor biztos bizalmatlanná válik, gyanakodni kezd, és úgy őrzi majd azt a lenti házrészt, mintha az élete múlna rajta. Pedig róla szó sem volt. Egyes egyedül Goran érdekelt ebben a térben.

Joseph Nemetschke sem gondolta volna Bécsben, amikor a zongorát faragta, hogy egy óriási lekerekített falú házban nehezebb fogódzót találni. A saját sikolyomra riadtam, egy elnyújtott sistergő hangra, melyre mintha tompítót szereltek volna, hogy fel ne ébresszem az alvókat. Másnap nyitottam be a kisszekrény mögötti ajtón, a jobb oldalon lévő második szobába, mely eddig fel sem tűnt. Annyi a sötétben is jól látszott, hogy a szobában mindössze egy asztal van és egy robosztus szekrény. A falakról lekapart tapéta lógott, a kereszthuzatban belekapott a szél, lebegtette. Beljebb mentem, közelebbről is meg akartam nézni a falat, és hogy mit rejt a szekrény. A kapcsoló nem működött, és abban sem voltam biztos, hogy jó ötlet kapcsolgatni itt bármit. Az ajtóval szemközti falon egy az egész falat beterítő ablakrés tátongott, de a redőnyöket leeresztették, az apró lyukakon át jutott be némi levegő. A szekrény sarkait teleszőtte egy pók, alul nagy papírdoboz mesekönyvekkel. A nagyobb szárny, az akasztós rész üres. A fal szekrénnyel szembeni részén egy nagy vájat tátongott, el nem tudtam képzelni, ugyan mire használhatták. Se kivezető cső, se zsinórok, csak a hiány, ami mellett még hangsúlyosabbá vált a falon lévő elszíneződés.

Jasna Gasparović volt a falu szépe. És Miso bizony szeretett rajzolni, ezért ha Nebboé volt a csütörtök, Miso azt kérte, hadd legyen az övé a többi nap. Jasna akkor már egyre többet gondolt a galambra, meg sem próbálta kiverni a fejéből. A galambra gondolni maga lett az otthonosság, egy olyan tér, amiben nincsenek hazug mondatok, nincs mellébeszélés, és nincs félreértés sem. Boldognak érezte magát, bár a boldogságról mit sem tudott, átértékelődött benne minden, miután Nebbo elárulta a galamb titkát. Csak arra figyelt, hogy minden nap olyat csináljon, ami nem válik szokássá, amiben benne van annak az esélye, hogy nem hibázik. Mert a begyakorolt ütéseket elrontani hibát jelzett, és Miso ekkor már dühében vagy kétségbeesésében a falat verte éjszakánként, hogy az arany tehetségű Jasna elherdálja, amit a Jóisten rá mért. Így fogalmazott, és jól is tette, mert benne volt mindaz a fájdalom, amit Nebbo lefotózott csütörtök délutánonként, az a fájdalom, ami Jasna szeméből a galamb óta nem bírt kihullani. Amit más nem bírt volna elviselni, megroppant volna a súlya alatt, amit valaki rá mért. Álmatlanul forgolódtak mind a ketten, és mindkét esetben ott volt a galamb azzal a mozgással, ami mozdulatlanságra ítélte Jasnát, Misót és Nebojsát is. A tüzet mozdulatlannak látta. Nebbo a szagra lett figyelmes, kettesével szedte a fokokat. Jasna akkor már a sarokban kuporgott, az alkarja természetellenes szögben hajlott meg. Nebbo először pokróccal kezdte csapkodni a lángokat, s bár időben érkezett, és így nem terjedt tovább a tűz, a környéken kiégett minden. A kanapé, az ágyterítő, mind üszkös fekete foltokban sistergett, mint Jasna szeme. Abban is csak a parázs tükröződése volt élő, a többi üvegessé lett, koccant benne mindaz, amit látott.

Azonnal orvoshoz vitték, de Jasna hajthatatlan maradt. Nebbo hajnalban sírta el magát, miután három órája nézte a húga kezét. A kézfején göcsörtös, reumás ujjak ringtak, mintha vízbe mártotta volna őket, pedig csak a zsibbadás sugárzott ki, azért nem mozdította valami felé. Hatalmasak voltak a bütykök, az ujjpercek és az ujjtő találkozási pontjában csúcsosodni akart a test. Türemkedni. Nebbo órákon át azokhoz a bütykökhöz beszélt. A törött alkarhoz nem bírt, Jasna szeméhez pedig felesleges volt. Mire megszólaltak az első madarak, éppen akkora tócsák nőttek az ikrek szemei alatt, hogy az ember azt hihette, Nebojsa  Gasparović azért indult el megkeresni Branca Rakezićet, mert különben nem bírt volna tükörbe nézni. Ott értette meg, ő ezen túl képtelen lesz az életet megérteni, mert ha el is hinné ezt magáról, mindig benyit ebbe a szobába, és ebben a szobában nincsen a pernyén kívül semmi, a zsákutcából ő soha az életben többé nem talál ki.

Nem megérteni kell, hanem elfogadni, mondta Branca, és Nebojsa alatt megbillent a föld, mert megérezte, ez a nő olyat tanít neki, amivel ő képes lesz végigélni az életet. Akkor még mit tudta, hogy Branca önmagának is feladja a leckét, hogy milyen nehezen fogadja el majd Marmunka Bora mezítelen testét, a labdarózsa melleket és a büszke feneket. De Branca hitt benne. Minden nap úgy kelt fel, mint azok a szőlőt kötöző férfiak, csak ő önmagán szorított egyet. Ő bizony hinni fog. Ha a fene fenét eszik is. A hit ezek szerint kockázatvállalás, mert Marmunka Bora akkor érkezett, mikor Branca már azt hitte, elfogadott mindent ebben a földi valóságban, és rémülten vette észre, hogy ez nem igaz.

Gorannak minderről nem tudom, beszélt-e. Mindenesetre két szót ismételgetett életében: elfogadás és elengedés. Az elfogadást tehát az apai nagyanyjától tanulta. Tudtam, ha megtalálom az elengedést, meglesz az első mozdulat is a képhez.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s