Joanna Maya (20.)

Goran sosem csak a mondataival tanított, sokkal inkább minden mással. A kimondott szavakat egyszerűen nem hallottam meg, kihullottak belőlem, pedig sokszor ismételte el ugyanazt ugyanúgy vagy másképp. Amikor újra és újra kétségbeestem, a legváratlanabb pillanatban, mikor már azt hittem, végképp magamra maradtam, sőt, átfutott a fejemen, hogy cserbenhagyott, pedig tudja, mekkora szükségem van rá, na, akkor, az utolsó pillanat után válaszolt a feltett kérdésre. Visszanézve tudom, mindig neki volt igaza. Hogy sosem akkor volt rá szükségem, amikor én úgy éreztem, és csak erősítette volna a gyengeségem, ha az én időm szerint él. Ez később mindennel így volt, az élet bármely területén. De a legnehezebbnek hitt pillanatokban ezt hajlamos elfelejteni az ember. Én legalábbis hajlamos voltam. Minden csalódáskor el akartam felejteni, hogy valamennyi idő múltán, mely ebben az esetben tényleg lényegtelen, hálát fogok adni. Jólesően nyugtázom majd, hogy így kellett lennie, hogy a csönd addig kellett, hogy tartson, amíg tartott, mert bennem volt annyi ideje. Nem akartam ostobán másra hárítani a felelősséget, de voltak olykor olyan tiszta pillanatok, amikor mindez nem volt kérdés.
A hitről beszélt, hogy szerinte tudás nélkül való. Nem lehet erőből hinni, nem lehet hinni akarni, érezni kell. Évek teltek el, hogy bénán és süketen tapasztottam egy elképzelt falra a fülem, hogy vajon mikor hallom meg a hívószót. Mint gyerekkoromban, amikor a szomszédék veszekedését akartam kihallgatni, és az üvegpoháron keresztül koncentráltam a hangokra. Az erő erőt szült, nehézkedést, befeszült a dobhártyám az izgalomtól. Csak a saját felgyorsult légzésemet hallottam, a szívemet, melyet hatalmas üstdobként vert a mellkasomban a vér. Nem tudtam meg a vasárnapi titkot. Ki tudja, mit akart Lövey bácsi a felesége fejéhez vágni elkeseredettségében, mit kért számon a lányán. Mert Kismárti újabb és újabb férfiakat hozott fel magához, akikkel előszeretettel hancúrozta át a szombat éjszakát. Vasárnap reggel Lövey néni ugyanazzal az álmos rutinnak kelt fel, főzte le a kávét, csak akkor tűnt fel neki reggel és reggel között a különbség, amikor a wc előtt felbukott egy idegen férficipőben. Első alkalommal elmosolyodott, majd a következő pillanatban megrettent, és a rettenetből düh lett, kétségbeesés, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Eltelt tíz perc, a férjének nem mert szólni. Különben is, hogy keltse fel egy cipő miatt szent vasárnap reggelén. Olyan hirtelen lobban haragra. Még a lámpát is égve felejtette maga után, abból lett a csetepaté. Legalábbis Joanna Maya ezt gyanította, amikor az öblös férfihang, Lövey bácsi, ordításaiból kiszűrte, hogy valamit a lámpáról beszél. Olyan apróságokból lesz az éjjeli neszezés, mint egy rendetlenül hagyott cipőpár vagy a tűzhelyen felejtett elfőtt kávé. Az álmatlanság kicsinyes, s mint ilyen, könnyen dühvé torzulhat.
Lövey néni tehát feltette a kávét, és aztán csak nézte, csak nézte, nem bírta levenni róla a szemét. Belefagyott a hangba, bele a kotyogás ritmusába, és egyszerre lett kibírhatatlanná az ismerőssége, és ismerőssé a kibírhatatlansága. Azon kezdett el merengeni, hogy vajon életében hány kávét is tett fel csak a vasárnapok folyamán, hányszor kellett két ujjal kikotorni a zaccot, aztán hányszor aludt el a gáz, mert túl hamar engedte el. Mennyi felesleges játékot talált ki a tűzhöz, hogy ha elengedem, és megmarad, eljön, megkapom, megveszi, csupa-csupa bolondság. De elhitte, és míg más a zaccból jósolt, ő addig-addig játszadozott, míg végül túl korán engedte el a gombot, és a kávé alatt bealudt a láng. Ez még hagyján, de ezzel saját magának jelentette ki, hogy nem jön el, nem kapja meg, nem veszi. És ez lett a valóság.
Most, hogy azt a bizonyos reggelt nézem, Lövey néni nem játszik tovább, egyszerűen csak ül a széken. Nincs a fejében semmi. A szék alatta süllyedni kezdett, ezt sem hallottam, csak éreztem, mert alattam is megremegett a padló. A kávé egyre hangosabban kárált, pont, mint egy varjú, egymaga elnyomta a konyhaablak előtti kőris szarkáinak hangját. Azok meg abbahagyták a csettegést, és keringetni kezdték a félelemmel terhes levegőt. Elképzeltek egy érzést a hallott hangok után, és azt addig dédelgették, míg mindaz, amit kilélegeztek magukból, ezzel telítődött, aztán ugyanezt szívták vissza. A szék süllyedt, a kávé nagy sistergéssel kifolyt a tűzhelyre, és most nem játszásiból aludt be a láng. Lövey néni előtt lebegni kezdtek azok a vasárnapi feketék, amelyeket ágyba vitt, amelyek mellé még cigarettára gyújtott réges-régen a szeretkezés után, és azok is, amelyeket egyedül kortyolt az utolsó időben. Azt szerette a legjobban, amikor kiürült a lakás, és csak a kőris volt a szarkákkal, meg az asztalon a kávé.
Szóval tudnom kellett volna, hogy mindaz, amit megtanultam, amit Goran tanított nekem, tudás nélkül van, hiába keresném könyvekben. Tudod, erősnek kell ahhoz lenni, hogy valaki mellett magad tudj maradni, folytatta, és Lövey néni jutott eszembe, hogy neki vajon sikerült-e. Mert a hit nem megerőszakolható, pont, mint a föld, a víz, az ég, nem lehet megérteni, nem kell megérteni, csak el kell fogadni, hogy vannak, és nélkülük nem lehet élni. Lövey néni feketéje. Hogy bizony eljön. Hogy megkapja. Hogy megveszi. Most már látom, abban bizony volt hit. És volt szeretet is, mert köze nem volt a megértéshez.
Elmosolyodtam a falhoz lapulva. Lövey néni tudta, hogy nincs recept. Égve maradt a fürdőben a lámpa, és annak a fiúnak is valaki más illesztette egymás mellé a cipőit. Elfogadás. Ezt mormolhatta benne valaki, aki később hagyta a kávét kifolyni. Saját magában merülni el Lövey nénit. Aki abban a percben elfogadta, hogy ő pont ennyi és ez, és nem is akar több, kevesebb, se más lenni, mint az a süllyedő szék a konyhaasztal mellett.
Újra elővettem Goran levelét. „Hogy milyen a festészet? Az olyan, mintha isten lennél, mondjuk úgy a tízedik napon. Már mindent megteremtettél, de még valamit kéne csinálnod, mert unalmas. De már nincs mit. No, és akkor elkezdesz festeni. Tudod, hogy fölösleges, nem, inkább szükségtelen, de te csak csinálod, és megpróbálod elérni azt, amit a természet már magától csinál. De persze sohasem sikerül. Ezért ha egy képet befejezel, soha, de soha nem tetszik, mert valami hiányzik belőle, mondjuk az élet, de te akkor is meg akarod mutatni, és kezded elölről egy új képen. Na, ezért nincsenek jó képek a világban, nem is voltak soha, csak próbálkozások. Na, de azok között vannak jobbak, például Rembrand, de ne soroljam, mert végtelen a száma a kísérletezőknek, ezek között vagyok én is, isten, a tízedik nap délutánján.” Odakint feltámadt a szél. A balkonajtón visszatükröződött a lombkorona, és arra vetült az arcom is, belefeledkezve néztem, hogy akkor az én arcom most szétesik apró levelekre, és cibálja, összekócolja a szél.
„Csinálj mindent úgy, ahogy neked jó. Ne akarj más lenni, mint ami vagy. Ha nem tudod, ki vagy, nézz a tükörbe, most, amit látsz, az vagy. Ne próbálj belemagyarázni többet, mert nem vagy több. Egy tükörkép, semmi más. Ha ketten álltok oda, akkor két tükörkép, semmi más, lehet, hogy az egyik jobb, mint a másik, de csak tükörkép. A tükörképnek milyen az egója? Na, pont olyan a tied is, csak ezt nem akarod elhinni, mert az fájna, sokkal jobban, mint most, így aztán a kisebb fájdalom felé húzol, amit kényelmes úgy megélni, hogy ez rettenetes, pedig ez csak egy máz.” Jó, mondtam hangosan az üvegnek, és végre elővettem a fát.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s