Üres terek

 

 

 

fotó

 

Bunda János István festménye

Az utcán rajta kívül nem járt senki. Lassan emelte meg a botját, és ugyanilyen lassú volt a lába, ahogy elemelkedett a földtől. Az izmok és inak elcsigázottan engedelmeskedtek neki, hátul aztán összegyűlt mindaz az erő, aminek kifejtésére vállalkozott: hatalmas megnyúlt árnyék követte minden lépését. Zinger a kikötőbe tartott. Goran már várta, hogy végre elmondhassa, amire rájött. Lulu nem létezik. Lulu Binder csak az ő fejében él, s bár ott a legszebb, de tünemény, és ha ennek ellenére mégis elhiszi, hogy létezik, bele fog pusztulni abba a nőbe. Bele fog pusztulni egy ábrándba, egy mesés hitbe, melyet azért talált ki magának, mert olyan elviselhetetlen volt a valóság. Ahogy a nagyanyja föléhajol, és ő mindebből csak annyit érez, valami nem jól van, Marmunka Bora nem kellene, hogy ilyen hangosan vegye a levegőt. Nézi a hasát, de az nem mozdul, a mozgás átköltözik a mellkasba, ott viszont annál jobban pulzál, apró galambokat rejthet a szív körüli tér, és Goran hallja is őket, ahogy verdesnek szárnyaikkal.

Az utcán van egy bokor, Zinger a csiripelésre lesz figyelmes, ebben a hónapban végre megindul az erdő, és a madarak kinyitják torkukat, hogy hátha, hátha lesz olyan ember, aki megérti azt a zajt. Zinger megáll, a bokor mozdulatlan, de ha jobban figyeli, legalább 20-30 veréb ül az ágak között, ahol a szúrós fa minden göcsörtjével arra emlékezteti Zingert, mennie kell tovább. A város csöndes, de ez a hallgatás most vészjósló, nincsen benne semmi abból a nyugalomból, ami a toronyban megszülethet. Tudja, hogy Goran mit él át, tudja, hogy önmagához most a legőszintébb és a legkegyetlenebb, hiszen a kettő elválaszthatatlan, összeér. Ahogy a lábát emeli, a bot kileng, és kileng az óriás is, ami követi, az árnyék, ami némán követi, és egyre mélyebbre görnyeszti a hátát.

Goran pedig úgy sír, mint egy kisgyerek. Látja maga előtt Lulu lábfejét, mely annyira vékony, hogy elhiszi, egyhosszúságú mind az öt ujja, majd látja megint a nagyanyját, aki a krémtől zsíros kezével a lábait fogdossa össze. Mert most már nem kérdés, az érintés irtóztató és undort kelt, az, ahogy az idős nő hozzáér, egy életen át szűkíti a tereket, legyen az egy torony, egy üres utca vagy Lulu Binder teste teljes életnagyságban. Nincs arra szó, miként lesz egy test béklyóvá, hol van az a pont, amikor a nőből kalickát álmodik meg önmaga köré. Hiába ragyog Lulu. Most csak annyit érzékel belőle, ahogy a toronyban elképzeli, hogy áll vele szemben, az utca kitágul, Lulu szájából pedig ömlik valami olajosan sűrű és fekete folyadék, amelyben ő meg fog fulladni, amelyet be fog inni a bőre, bármerre is teregesse aztán. A pórusok válnak így feketévé, és látja, maga Lulu hogyan undorodik meg tőle a szín miatt, legalábbis ő azt hiszi, pedig korántsem a szín, sokkal inkább a sűrűség az, amivel képtelen együtt élni.

A gyomra felfordul, és a visszatükrözött képekben saját magát látja, egy olyan arcot, amitől álmából riadt volna fel, és most ott van, szemben vele, teljes életnagyságban. A közelség épp annyi, hogy ha akarná, elérhetné, és ez az, ami az egész tapasztalást az őrületig fokozza, hogy elérhető, de mégsem jelenvaló a rettegés. Belőle fordul ki, és mégsem tudja kezelni, Lulu máskor kacagó szája most vonaglik, mintha épp haldokolna benne mindaz, aki korábban volt. Az agónia elviselhetetlen, ember embernek nem segíthet, hallja magában Zinger mondatait, de már dühös sem lesz, csak valahogy túl szeretne mindezen lenni, csak végre lehetne ő az, aki a toronyba azért siet, mert valakinek élelmet kell, hogy vigyen.

De Zinger azt is tudja, mindennek még nincs itt az ideje. Tudja, hogy végtelennek tűnő órák vannak még a találkozásig, melyben kiszakadnak a lábai alatt a kockakövek, egyre távolodnak a köztük lélegző rések, Goran pedig egyre magányosabb lesz a teremtett nő mellett, és fordítva, Lulu egyre magányosabb, ketrecként, melybe beleszuszakolta Gorant, melyben elképzelte, hogy élhető az élet, csak azzal nem számolt, mindaz a ragaszkodás, ami őt élteti, álom.
Csönd van. Ha a verebekkel nem számolunk, és nem számolunk a nagymama mellébe zárt állatokkal sem. A szárnyasok Zingert nézik, a bokorból leskelődve azt hiszik, őket nem látja Zinger. Aki most úgy kopog a macskaköveken, mintha a mennyország kapuján zörgetne, mintha azok a verebek is kerubok lennének, és Goran nagyanyja valójában csak egy metafora arra a rengeteg galambra, amitől egy gyerek álmában rettegni kezd. A galambok gyönyörködnek benne, milyen szép. A galambok hozzák a rothadást az ágyba, aminek olyan szaga van, mint a jódnak, és vörös is lesz tőle a lepedő, ami ugyan kiszárad reggelre, kikeményíti az egyik anyag a másikat, de ez is csak arra lesz jó, hogy arra ébredjen, valami feltöri a derekát, valami böködi, hogy jobban figyeljen, hogy soha ne felejtse el a galambokat.

Marad a tér levegőtlensége, egy emlék, amelyben Marmunka elindul a toronyban fölfelé, Goran akkor még csak álom, Marmunka Bora öblös méhében évek kellenek, hogy megfogadjon egy másik nemzedék. A falépcsők rozogák, Danilo alig látszik, olyan gyorsan halad a fény felé, Marmunka rákiáltana, hogy várja már meg, aztán mégsem szól egy szót sem. Megáll, úgy nézi a férjét. És abban a pillanatban belehasít a felismerés, mostantól ez a férfi csak távolodni fog. Nézi a széles vállakat, figyeli a ritmust, lendületesen, ruganyosan lépked a toronyban. Talán a kilátás vagy a tenger, fene tudja. Mintha valami húzná, valami hatalmasabb erő, amivel nem tud és nem is akar semmit kezdeni, mert rajta kívül áll, és idegenségében és rettenetességében mégis a legőszintébb mozdulatokra készteti. Marmunka Bora ebben a pillanatban tanul meg hazudni, most tanulja meg, van olyan, hogy ő mostantól valaminek szenteli az életét. Áldozat, ha az áldozat megtisztítható, ha kioldozható benne mindaz a csomó, ami embert ember elleni harcba szólít. Danilo mostantól a legnagyobb mester. Olyan férj, aki mellett Marmunka Bora magányos asszony lesz, olyan apa, aki seprőnyeleket fog széttörni a fia hátán, rendes ember legyen belőle, tanuljon meg tűrni. Goran épp ezért lesz majd annyira kedves unoka: az a gyerek úgy bánik a fával, mint az Isten, és ugyanígy alakítja a követ is, a gipszet, mindazt, ami Danilo számára valódi érték, mint a Teremtő, akinek nem kell szólnia sem, hogy a kemény anyagot megtörje. Goran elfeledteti Danilo gyengeségét, Goran maga a hit és a remény, hogy a család férfijaiból nem verte ki az erőt a háború. Nekem vagy a legszebb, fiam. Goran most gyerekfejjel valami boldogságfélét érez, madarat lehet vele fogatni, miközben Danilo végigsimít a fején, és összekócolja a haját, Palagruza sós szellője rákacag, és egy pillanatra elfelejti azokat a kehes galambokat is, amik kétségbeesetten burukkolnak Marmunka mellében, engedje már ki őket. Engedje szabadon. Ezért kell ide visszajönnie évekkel később. Elfelejteni a madársírást.

Marmunka Bora csak annyit tud, ez volt az a pillanat, amikor megnyílt alatta a föld, ahogy a toronyban kitapintható lett a rettegés. A férje hátán összegyűrődött az ing a kapaszkodás közben, Marmunka elmosolyodott ezt látva. Hát akkor ezért keményítette, ezért vasalta, hogy most ilyen szépen ráncolódjon, mint Goran homloka fog sok-sok évvel később, amikor először elgondolkodik, minek fogják ki a halakat a vízből a halászok. Vagy ha kifogják, miért hagyják, hogy a parton verdessenek, s ha már kifogták, miért nem csapják őket fejbe, hogy könnyebb legyen az élőknek holtakká válni végre. Az a bolond gyerek itt még elhiszi, megszüntethető a szenvedés. Aztán úgy él le egy életet, hogy a világból futna ki, legalább ő ne bántson mást, ha már közte és a többi ember között ekkora mély a szakadék. Évek hosszú sora alatt elkopnak mellőle, játszótársak és barátok, férfiak és nők, tanítók, mind annyit látnak csupán, Goran Gasparovićot más anyagból teremtette az Isten. Danilo Gasparović büszkesége. Marmunka Bora szemefénye. Ez az anyag folyamatosan változó, kicsúszik a kezük közül, és érthetetlen, átlátszó. Máskor meg olyan fekete, mint a kiégetett csontok. És azt mondják, dögölj meg, Goran Gasparović. Veled nem lehet élni, Goran Gasparović. Te elmebeteg vagy, Goran Gasparović. A kisfiú pedig csak ámul, nem érti a szavakat, sem egyesével, sem összefűzve, mint azt sem, amikor Marmunka Bora felkiáltott a toronyba felérve: „Velem most madarat lehetne fogatni!” És közben hatalmas mellei közé szorítotja Gorant, aki fullad, és rémült és dühös lesz, engedje már el, engedje már el. De ez szavakkal kimondhatatlan. És akkor kezd el álmodni Lulu Binderről. Hogy legyen valaki, aki a szakadékból jön elő, valaki, akivel és aki nélkül az élet elképzelhetetlen lesz. Akivel a toronyban nincs tériszonya önmagától és egy nő jelenlététől. De addig hosszú évek telnek el.

Messze még mindez, és Marmunka Bora méhe kong, ami ellen Danilo Gasparović hetente többször hadjáratot indít, hogy visszhangozza őt, mert be akarja kebelezni az asszony egész testét és lényét. Be akarja törni az asszonyt, és olyankor megnyílik a föld, mintha a toronyban lennének, tátong alattuk több száz méter üresség. Marmunka Bora lába az ég felé mered, hangosan zihál, és akkor végre imádkozni kezd, hogy legyen végre bennük csönd, legyen végre megnyugvás, élvezzen el benne úgy a férje, mint a tenger, ahogy a móló léceit nyaldossa dagálykor.

A lépcsőház most egészen csendes. Danilo felért. Ő már a tengerre figyel, mélyre szívja a sós illatot, a sirályokat követi szemével. Marmunka fölött ekkor nyílik meg az ég. Mert hirtelen ott áll a kilépőben Goran, egy szempillantás alatt évek teltek el, az unokája már hatéves, nemrég jöttek fel a partról, mert ezen a nyáron az a szokásuk, hogy minden este felgyalogolnak a toronyba. De most Goran arca valahogy más. Idősebb és szomorúbb. Szomorú, mint a leghűségesebb kutyáké, akiket utoljára kötnek ki a bothoz. Mert másnap már nem lesz meg a ház, lebombázzák, vagy egyszerűen csak el kell adni, ami biztos, onnan el kell menni, Marmunka, itt nem maradhatunk, hallja Danilo szavait messziről. Kitört a háború. Úgy sújt le Goran hátára a férfi, ugyanazzal az ívvel, ahogy Marmunka először felsóhajt, aztán szinte elfelejt lélegzetet venni. Szédül, szédül, egybeér benne az ég és a föld, a széthasított terek végre egyesítik mindazt, amitől eddigi életében rettegett. Mindazt, ami éjszakákon csapzottan zavarta a fürdőszobába, ahol aztán órákon át ült a mosdótál melletti széken, szólongatva az Istent, hogy mondd, Isten, hova jutottam, mire tettem ígéretet, amikor Danilót követtem a sirályokhoz. Itt nem vagyok biztonságban.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s