Fallal szemben

fotó2

Bunda János István festménye

A part és a torony között nagy volt a szintkülönbség. Zinger húsz perc alatt tette meg az utat, hozzá volt szokva, de kimelegedett a hőségben. Fent egy pillanatra megállt. Alatta az türkizkék tenger, a szigeten kívül sehol semmi, csak a csönd, a mélységes mély csönd, amibe néha belevijjogott egy sirály. Úgy ismerte a szigetet, mint a tenyerét. A színeit, a formáit, a szagát. És most mégis, nagyon hosszú idő után újra elszorult a szíve. Arra gondolt, ugyan mire volt jó ez az egész. Vajon ha elmesélem Gorannak, megért-e belőle bármit? Megérti-e, mit jelent egy város, mit jelent, ha egy életen át visszahúz a szív? És aki van, azt nem kell választani, mindegy, hol van. Az van. És marad a szív körül a szorítás is, hiába fut el bármeddig, hiába van a torony, a tenger. Évekkel ezelőtt ő élt a toronyban, hozzá járt egy férfi, tőle lopta el a köveket. Mindenki a maga tornyába zárja magát, mondta neki, és Zinger akkor végre elmosolyodott. Tényleg nem lehet egymáson segíteni.

A reggeli szorongások szép lassan, hétről hétre oldódni kezdtek, mintha a hullámzást, a tengermorajt kizárólag arra teremtette volna a Jóisten, hogy kioldja a szív körül a görcsöket. Eleinte változó volt, hol gyengébben, hol erősebben hasította fel a mellkasát. Nem is biztos, hogy a szorongás volt félelmetes, talán inkább a szorongástól való rettegés. Hogy ma reggel vajon milyen mélyre vág. Mit kezd egy ember azzal, hogy rajta kívül nincs semmi, hogy minden elmozdulás belőle indul valójában, és belé is tér vissza. A falak az ő elméjében vannak, és a víz is, mely megtörik rajta. Edit, ahogy átöleli a Visztula partján. Edit, ahogy Újlipótvárosból útjára engedi. Edit a hídon, miközben kétségbeesetten keresi, a hangja a Duna felett, hogy hol vagy, Jákob, gyere haza, Jákob, gyere haza. De arra a kérdésre nem felel senki. A visszhang a víz alatt bujkál, még nem akarja meghallani annak a nőnek a hangját, mert tudja, nemsokára Editet a Dunába lövik, és akkor nem lesz választása. Bele fog költözni. Kitölti a test belső üregeit, és kotyogóssá ringatja Janeket, és Janek majd csak annyit érez mindebből, élnie kell, bármilyen nehéz is tud lenni. Az értetlenség miatt, hogy apa, miért hagytad. Nem kérek rajtad számon semmit. Nem vádollak. De apa, mégis, miért tetted? Egyszerűen nem bírom ép ésszel felfogni. Hogy az istenbe lehettél ilyen gyáva? Ott hagyni Editet a hídon, egyedül, újra egyedül a folyóval. Ekkora zajlást nincs ember, aki elbír. Ezt tudnod kellett. És mégis, mégis hagytad őt egy életen át várni rád.
Jákob Zinger ebben a pillanatban egy távoli horvát szigeten átdől a falon. Meghazudtolva az elemeket, kilép önmagából, kitágítja a tereket, a hónapokon át magányban töltött idő végre értelmet nyer, egyetlen pillanatba sűrűsödik, mintha Jákob egész élete készülődés lett volna erre a pillanatra, amelyben úgy ölt alakot a szó, hogy az nem emberi, a madarak és a vizek nyelve ez, és elkezd Janekhez beszélni. Megkönnyebbül, mert végre megtörténik mindaz, amire várt, a szavak levegőssé lesznek, sósak, ahogy a tenger hozzájuk dörgölőzik. Ne félj, Jákob Zinger, mormolja, minden rendben van.

A nyílt tengerre érve felerősödött a hullámzás, ahogy Zinger utoljára indult el Palagruza felé. Emlékezett a félelemre, de amit érzett, nem volt ahhoz fogható. Tudta, Gorannak tartozik még ezzel a történettel. Igen, semmi sem változik, kezdte el magában fogalmazni a mondatokat. De tudod, Goran, azért én mindig bíztam abban, hogy egyszer megáll az a pörgettyű. Hogy véget ér a sín, és kezdődik valami más. Persze lehet, hogy így a jó. Hogy minden így volt jó.
Néztem Editet akkor reggel, ahogy hozzám bújva aludt. A bőre porcelánsima volt, a kezem a fején. Aztán a plafont. Elképzeltem, akár az is lehetne, hogy mindezt Edit álmodja, hogy valójában én nem is vagyok ott mellette, az ujjaim nem nyílnak szét, mint a gesztenyelevél. A szemem nem néz kérdően az égre, nem hozok zavarba senkit a kérdéseimmel. Nincsenek is kérdéseim. De ha Edit álmodott, akkor Edit álmodta a Vörösruhást is a karosszékben ülve, miközben hosszú barna haja szétterült a vállán. Nem akartam róla tudomást venni. Mert ha elfogadom, hogy ott ül, akkor Edit nem álmodik, és akkor nincs megbocsátás. És ez elviselhetetlen. A szégyen, ahogy azt a másik nőt nézem, és megkívánom, miközben a feleségem mellettem alszik.

Most már tudom, a Vörösruhás azért volt a székben, hogy figyelmeztessen. Hogy ez sincs, és egyszer a szépen felépített életnek is vége. Azóta tudom, ő csak úgy nyugodtan nem szokott ülni, vagy ha igen, az jó, akkor már a barátod kezd lenni, de vigyázz, Goran, nehéz vele. Amikor már azt hiszed, hogy rendben van ez így, akkor tör rád egy kimondhatatlan döbbenetes félelem, amivel semmit, de tényleg semmit nem tudsz kezdeni. És akkor elmosolyodik, és te tudod, hogy ez nem barátság, és sose lesz igazán az, mert ő nem más, mint te, egy részed, amit Lulu Bindernek nevezel, és te igenis félsz, méghozzá magadtól. Lulu Binder retteg. És ezen nem segít semmi, csak ha elfogadod, hogy ez sincs: Lulu Binder egy megálmodott hídon álmodja veled az életet. De ezt ő nem nagyon szokta hagyni, ha igen, akkor már a barátod. Ezért vagy most itt a toronyban, hogy megbarátkozz vele.

Ezt még el kell mesélnem: a tábor után hazafelé menet egy hegyen másztam felfelé egy sziklacsúcsra, sikerült, és boldog voltam, de nagyon, ott nézelődtem, felettem csak az ég, alattam legalább négyszáz méter üresség, és tudod, Goran, nagyon kevésen múlott, hogy lelépjek. Csak egyet kellett volna, és kész. Ott ültem, és nem volt semmi félelem, csak egy édes íz, na meg a kíváncsiság. És kívántam, érted, kívántam, jaj, nagyon. Miért nem tettem meg, azóta ezt kérdezem, és nem tudom. Érted, nem tudom, de azt igen, hogy ez egy lehetőség volt, egy félelem nélküli lehetőség, és én nem éltem vele, pedig azóta már tudom, hogy az ilyen lehetőség ritka, nagyon ritka, látod, ezt is elbasztam. Így aztán ne szóljak semmit, hogy a Vörösruhás itt mosolyog cinikusan, hiszen volt egy lehetőségem.

Napok óta Krakkóról álmodom. Lehet, hogy ott mindennel együtt mégis jó volt? Vagy annyira rossz, hogy a mai napig nem tudom elengedni? A Vörösruhás azóta itt van, egy nagy és hosszú fal előtt ül, és egy pörgettyűt néz, ami csak forog, forog, tudtad, hogy ezt a buddhizmusban keréknek gondolják? Már Buddha is megforgatta, ebből van a Szamszára, a nagy találkozások. Jó, nem?

Miután Zinger elment, Goran letaglózva állt kezében a levéllel. Lendületes női írás, a papírt összakaristolta a só. „Legdrágább. Álmomban csak sétálni indultam, és veled találkoztam össze, aztán visszafele együtt mentünk, de közben mégsem ugyanaz az út lett, te egy kislányt vittél a karodban, magad elé tartva, hogy lóbálhassa a lábait. A harangozása során megláttam, van egy csecsemő a kezében, mondtam, add, őt viszem én, és te beleegyeztél. Angyalgyerek, én persze erre gondoltam. Hogy végül minden mindennel összeér. Eldönthetetlen volt, játékbaba-e. Mert ahogy vittem, magamhoz szorítva, hirtelen már nem mozgott, nem lélegzett, rázogatni kezdtem kétségbeesetten, hogy de Goran, ugye, ez csak játékbaba, nem lehet, hogy igazi legyen, vagy akkor nem halhatott meg. Mert nekem nem lehet gyerekem. Ha pedig mégis, akkor annak élnie kell, ha a víz alól bújik is elő. És akkor elkezdett lélegezni. Mentünk tovább, te karodban a kislánnyal, én a csecsemővel, az út mellett öregasszony szólt, a száját kell figyelnem legközelebb, eldönthessem, valódi-e. Te, ha annak akartam látni, az volt. Emlékeztess majd, hogy erre emlékezzek. Az út hosszú, földút, rögökkel végig. De végre nem féltem. Várlak haza.”

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s