Másik halál

csepel

A séta végén a találkozás.

Az út mintha a visszája lenne az éjnek.

A színe egy kislányé, a lábait lóbázza,

és te eltartod magadtól, magasabbra érj fel.

Feszül a vállad, aztán a görcs szétmarja az izmokat.

Süvít a harangban az ütő. Habos a gyerekszoknya.

És a csecsemő az ő kezében,

amit átvehettem, könnyítsek a terhen,

pedig akkorra már mindegy volt a földi mérték.

Elkékült szájára nem figyeltem,

kihurcolkodott belőle a szépség.

 

Kár volt szorítani annyi mindent.

Kár volt az életért, elég lett volna nézni.

Ugye, ez is csak játék? Abból hal meg, abból kékül,

abból rettegek, hogy talán mégsem mégis.

 

Akkor kezdett el lélegezni, mentünk tovább,

te karodban a kislánnyal, én a csecsemővel.

Az útszéli öregasszony szólt, első és utolsó,

hogy a száján múlik minden.

Ott dől el a valóság.

Ha akarom, annak látom.

Ha a szem színtelen vakság,

ha liftaknából dörömböl az álom.

Ugye, úgyis?

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s