A hídközép

A híd maga a meghasonulás. Mintha álomban lenne az ember, megszűnik benne a lassúság, inkább folyamat ez, mely segít, hogy a dolgok átértelmeződjenek, a helyükre kerüljenek. Mint egy ösvény, csak sokkal több erő kell hozzá, hogy rá merjen lépni az utazó. Mert aztán a közepén ott a tökéletes létbizonytalanság, annak minden billegésével, arról nem is szólva, hogy alatta zubog a folyó. Egyszerre tudni, hogy egy mozdulattal megszüntethető minden, és aztán mégsem lépni meg, nem kapaszkodni fel a hídra, nem rugaszkodni el róla, hanem bízni. Bízni abban, hogy átérhető minden híd, akár egy emberi test, átölelhető tér, ami hagyja, hogy a megfelelő pillanatban bontakozzon ki az ölelésből a két alak.

A zajló folyón érkező Goran Gasparovics a hídon álló Luluba szeretett bele, aki végre elég erős volt, hogy ne akarjon elrugaszkodni egyik pillérről sem. Csak nézte a lába alatt hömpölygő vizet, abban látta meg a férfi kirajzolódó alakját. Mikor a férfi megérkezett, órákon át ömlött az eső. Mintha a test lukacsos emlékezetét akarta volna vízzel kitölteni az ég, hogy ne legyen egy pillanat se, amiben Lulu Binder nem a jelenvaló teljességére gondol. Minden, ami korábban Lulut Luluvá tette, ebben a vízzel teli térben lebegett, és a folyami halakkal együtt átlátszóvá és kocsonyássá vált. Lulu akkor belátta, eddig sehol sem volt otthon a világban. Mindig kívül kereste azt, aki mellett otthonra lelhet, mindig külső világokban akart helyet találni magának. Arról rendre elfeledkezett, a belső terek sokkal tágasabbak. Az a negyed óra sűrű figyelem, amivel Gorant várta, ráébresztette, a szív korábbi rejtelmei valótlanok voltak és önzőek, de most azzal, hogy a szíve is felpüffedt, kocsonyássá vált, és elegyedett a vízzel, immár nem volt kérdés, végre a valódi arcát mutatja meg. Goranra várni egyet jelentett azzal, önmagára kérdez rá, és kikerülhetetlenek a válaszok. Tudnia kell válaszolnia arra, miféle tereket képzel maga köré, hol hazudja a falakat, és hol hazudja az önmagában nyíló terek lehetetlenségét.

Az ablakon végigcsorgó víz az eget jelentette, hogy mégis kell legyen ember és Isten között egy vékonyka szál, amin olykor egyik elindulhat a másik felé. Az Isten a pince mélyére, a kút feneketlenségébe tartott, az ember pedig Jákob lajtorjáján egy töredékpillanatig a mennyei fényesség felé. Goran hatalmas lassan forgó gépeket képzelt az Isten mellé, amivel az mozogni képes az ember lakta vidéken, melyek mellett meghúzódva álmában kitapinthatja a jóságos lábikáját, talpát, tenyerét, és megmutathatja Lulu Bindernek, bizony az Úristen szeret a felhők alá szállni. És ehhez ő gépeket használ, erős fából ácsolt rendszereket, amelyekre más úgy lépne fel, mintha utoljára tenné. Lezuhanhatna, ha lenézne, de az Isten olyan, hogy csak felfelé néz, hiába tart éppen az emberhez. Le nem venné róla a szemét, és abban az átható tekintetben Isten és ember talán mégis megláthatják egymásban önmagukat. Talán képesek leszünk megérteni egymást, mondta Goran a nő felé fordulva, és semmi különbség nem volt a hatalmas léghajó és Goran tekintete között. Mindkettőben ott ült az Isten, és hanyagul lóbálta a lábát. Lulu meg csak állt a folyó mellett, és úgy érezte, menten beszakad a föld a lába alatt, mert az a kút semmi ahhoz a mélységhez képest, amilyen mélyről ő most felfelé emelkedik. Már nem akart ábrándokat keríteni maga köré, nem akart, csak hétköznapokat, az életet akarta, annak minden örömével és kínjával, annak minden reményével és csalódásával. Goran mellett menni végig az úton, megismerni a rejtett lankákat, buckákat abban a vízben, amiben két ember emlékei egymást kitöltő terekké lesznek.

Amikor egy héttel később Lulu érkezett a kisvárosba, akkorra már Gorannal lenni egyet jelentett a magánnyal. A szerelem újra és újra megteremti a távolságot, két ember közt annyit hagy csak, mindketten megéljék, egyszerre hajlíthatatlan és feloldhatatlan ellentét feszül közöttük. Minden pillanatban Goran jelenléte határoz meg, mormolta Lulu térdepelve a templomban az Istennek, és őt én határozom meg, csak annyiban vagyok, amennyiben ő van, és csak annyiban van, amennyiben én létezem. Minden pillanatban tudta, ember emberben fel nem oldódhat, hiszen mindig a magányra figyelmeztet jelenlétével a másik. De egymás mellett önmaguknak lenni, magukban lenni, mégis a szerelem révén az ember feloldozhatóságával egyenlő, mely végre arról szól, nincs többé senki a földön, akinek el akarom mesélni az életem, nincs más, akivel meg akarom osztani a múltam. Nincs, akit be akarok avatni abba a misztériumba, amit a kitapogatott belső terek jelentenek. Megmutatni valamit valakinek olyan egyszerűnek tűnt korábban. De Goran mellett Lulu megértette, a megismerés és a megértés ugyanúgy pillanatról pillanatra épülő jelenlétet kíván meg, és soha nem engedheti meg magának, hogy a múlton merengjen vagy a jövőt vázolja fel. A sok valaha és hátha most új értelmet nyert, minden múltbéli esemény, találkozás, férfiak és nők pusztán abban a jelenvaló térben léteztek, és így tökéletesen más dimenzióba kerültek, már nem Goran múltjának törmelékei voltak, hanem a közös jelen egy-egy darabjai, amelyekre úgy esett az a januári fény, hogy mindketten önmagukat látták meg bennük újra. A múlt nem azért volt fontos, hogy bármit is jelentsen, csak a tükröződés által nyert értelmet. Goran látta magát, amint olyan határokon át menekül, melyek nem hozhattak megváltást, mert mindig az elkülönböződésre, az elvágyódásra emlékeztették őt. Arra, hogy soha nem képest összeérni önmagával, hogy jöjjön bárki Lulu előtt, történjen bármi, mind csak arra lesz jó, hogy az út során szerzett tapasztalatokkal sokkal inkább önmaga legyen, mire eléri végre a nőt. Harminc hosszú év, melynek minden napja ezt a partot építette, Goranban 33 év, amely arra volt elég, szétrobbanjon körülötte minden létező.

Körülnézett most a város főterén, a napóra körívét ki kellett kerülnie, a köríven itt-ott tölgyfaágakat árusító emberek álltak. Másnap hatalmas bálákba állították a száradt ágakat, meggyújtották, és körültáncolták a zörgő leveleket, mint valami pogány ünnepen az idők kezdete előtt. Ja sam srećan, mondta Lulu, de Goran kijavította. Srećna. A nőnem miatt. Lulu a nyelv bozótosába tévedt, ahol lefordítva saját gondolatait, érzéseit, már nem önmaga volt többé. Elveszek a jelenésben, mondta ki félhangosan. És ez ellentmondás, belső feszülés egy olyan ember esetében, akinek a nyelv a sorsa. Megtanulni Goran nyelvét tehát egyet jelentett azzal, hogy elveszti önmaga egy részét, mintha az Istent szólítaná meg, mely párbeszéd végén nem lesz ott semmi Luluból, csak az az ember, aki meg akarta szólítani a kút mélyéről a Jóistent. Kérj és megadatik. Két nyelv mint két egymással viaskodó világ, gondolta a nő, és ezekben a világokban a köréjük épülő terek egy lehetséges belső tér kivetülései, és akkor van olyan csoda, hogy a Goran és a Lulu által teremtett belső terek egy ponton összeérnek, síkok vetülnek egymásra, és közös mélységeket teremtenek.

Mert Goran onnantól, hogy megállt Lulu Binder mellett a hídon, mesélni kezdett, és Lulu Binder nem is tudott mást, mint figyelni arra az emberre, aki a nyelv egy egészen újfajta házait, utcáit, parkjait mutatja meg, miközben beszél. Újak voltak a szavak, de közben ismerős a hangzás. Újak a ragozási sorok, de emlékezett rájuk valahonnan mélyről, tudta, egyáltalán nem mindegy, melyik nemben kezd hozzá bármihez is. Szerette, hogy a nemek a magyarban mindenképp tagadást hordoznak, hisz egyiküket választani egyet jelentett a másik tagadásával. Nézte ezt a világot, és arra gondolt, annak a szomorú tekintetű Istennek mégiscsak igaza lehetett, amikor a Szent Teréz templomot hosszában kettéhasította, mégiscsak van abban ráció, hogy akkor hajnalban Goran elhagyta a kulcsát, és a templomban nyomta el az álom.

Arra ébredt, körülötte ortodox vénasszonyok masíroznak fel s alá, kezük könyökből hajlik az ég felé, kifeszített tenyerük mozdulatlan, úgy feszül, mint ahogy az ostya a nyelvükre tapad a szájpadláshoz érve. Vonultak vissza a padsorok közé, nem néztek se fel, se le, csak előre, a templom hatalmas kapuja felé, mintha ott lenne az Isten, nem is a hátuk mögött vagy a szájukban. Lulu akkor értette meg, Goran nyelvét megtanulni egy életre való szentség, mely során azt a szabadságot tapasztalja meg, mely a nyelv révén az egymáshoz tartozást teremti meg. Mindketten elvesztenek valamit, ehhez nem fér kétség. Mint az ortodox asszonyok felemelt kezeikkel, Lulu és Goran is készen állt arra, a Jóistennek hátat fordítson azon az úton, mert a föléjük terebélyesedő főhajó úgyis védelmet nyújtott, és akkor tudniuk kell, mint az asszonyoknak, hol van a padsor, ami felé tartanak, hol van a férfi, aki elaludt a templomban, hol vannak a kulcsok, és hol van a Jóisten, akinek hátat fordítva, akit megtagadva mégis a legtisztább beszélgetésbe kezdenek a hitről.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s