Hannah Zinger

csepel
Hannah, indulj el. Hannah, indulj már el. A macskaköveken még ormótlanabbnak tűnik a cipő. Este nyolcra a Jakuba utca teljesen kihalt, október közepe van. A cipőmet nézem, ami igazából az apámé, és alatta a pocsolyát. Rettentő dühös lesz, ha átázik a talpa. És azért is, hogy ebbe az utcába futottam, pedig olyan világosan megmondta, hogy soha ne merjem ezt tenni. De hát honnan tudná meg. A cipőben másfélszer elfér a lábam, emlékszem, amikor még az övén volt. Azért is örültem neki, amikor nekem adta, mert arra gondoltam, muszáj, hogy a belső bélés megmutassa, apa talpának melyik része keményebb, melyik puhább. Hátha eltanulja tőle az enyém is. Hátha lesznek olyan foltok, melyekről tudom, hogy hol és mikor keletkeztek. De most csak a bumfordi orrot figyelem és a pocsolyát, a pocsolyában pedig a lámpafényt. Ugyanaz az aranypor szitál a vízbe, mint apám arcára, mikor az óra fölé hajol hat évvel korábban, és ugyanaz nyolc évvel később a vagonban, rám. Vékony fénycsóva törik meg a fémkeretes szemüvegen, a bőre szoborszerűen sima, és a fénytől olyan sugárzóan szép is, bele kellene csípni, megnézzem, él-e egyáltalán. A lábaim harangoznak, egyre gyorsul a két vádli, igazából ezek már ellipszisek, de ezt a szót én még nem ismerem, két karika a lábaim között, kergetik egymást, de arra nagyon-nagyon figyelek, soha ne érjenek össze. Mint egy kerékpár kerekei. Ilyenkor el szoktam képzelni, hogy mi lenne, ha felemelkedhetnék, és ha elég erősen koncentrálok, szokott sikerülni. Örvény keletkezik, óriási erők feszülnek nekem, először attól félek, szétszakítanak, a zuhanáshoz lehetne hasonlítani, de persze az sem tudom, pontosan milyen, és aztán az egész az ellenkezőjévé válik, mintha tükör elé állnék, és akkor az a zuhanás fellök, eltaszít magától, és ugyanakkora erővel kezdek felfelé repülni. Apa nem néz fel, belebújt az órába, de szeretem, amikor dolgozik. Olyankor csak az enyém.

A cipőben mezítláb van, két pipaszár lába csak arra jó, az a cipő még hatalmasabbnak tűnjön. A kabát is lóg, bár az ujját felhajtották, abból csüng esetlenül a jobb kezében lévő ibrik. Mélységesen csalódtam benned. Hannah maga elé néz, mintha egy akkora pontot talált volna magával szemben, ahol kifér, ahonnan ezáltal elmozdítható minden. Csak annyit kértem, vidd el ezt Czopékhoz. Azt hittem, lehet számítani rád. Az a pont nőni kezd, minden szóközti szünetben egy méretet legalább, Hannah most még nem érti, bizonyos pontokat majd addig fog nézni, míg lebegni kezdenek, aztán megkettőződnek, kijelölve egy utat, amin végig kell mennie. A csörrenésre riad, az apja a falhoz vágja a kanalat. Ettől mindig úgy tudott félni. Biztos volt abban, Izaak nem bántaná, de a düh, ami ilyenkor alakot öltött, csontjáig kimerevítette a kislányt, és napokkal később is szakadoztak a mozdulatai, ha az úttesten át kellett mennie. Nem volt íve a vetkőzésnek és a mosdatásnak sem, darabosak lettek a mozdulatai, mint az apjáéi, amikor a földet hányta a sírra anyja halálakor. A düh íztelen, ezt akkor megtanulta, és erre gondolt most is, a kockaköveken állva. Pedig szerette az esős őszi estéket, amikor a szemetelés már elállt, és a pocsolyák az egész várost alulról tükrözik vissza, és kitágítják a tereket, a falak megnyúlnak, az utcasarkok elgörbülnek – mintha fellélegezne Krakkó. Boldog a víztől, boldog a benne lévő kövektől, és most attól is, hogy itt ácsorog ez a tizennégyéves kamaszlány. A cipőjét nézi, a lábak inkább gyufaszálra emlékeztetnek, mint bármi másra, és végképp nem bőrre, húsra vagy izomra, de nem látja a kezében azt a csajkát. Csöpög még belőle a tej. Tudod, hogy várta Pan Czop. Hannah most ordítani tudna, hogy nem direkt öntötte ki, talán ha nincs késében, talán ha nem esik az eső, ha nem kell kabátba bújnia vagy ha elég lett volna a szandál – és ha Krakkó nem Krakkó. Vagyis ha a kockaövek között nincsenek akkora rések, hogy abban elkerülhetetlen legyen, hogy felbukik. Mert most az összes tej vidáman csorog a Jakubán, a Jozefáról jut majd még a Krakowskára is pár csepp. Persze ez az apját mit érdekli. Pedig olyan szépnek látta a tej útját, és arra gondolt, akkor talán mégsem lehetett akkora szüksége rá Pan Czopnak, ha az Isten hagyta, hogy ő felbukjon a saját lábában, és az a fehérség ilyen szépen folyik. És hagyja most is, hogy ne bírjon megmozdulni, csak nézi azt a pocsolyát, a tej már egészen elkeveredett a vízzel, elkerülte azt az időt, amikor felitathatta volna.

Aztán nem értette, mi változott meg. Eddig előtte ilyet soha nem csinált. Évekkel később ugyanilyen földbe gyökerezve állt, ahogy szirénázva végighajtott a Platz Nowyn a mentőautó, ha érte jönnek, se csodálkozott volna jobban. Nem volt abban a testben semmi élet, csak valami súly, ami ugyan emberré tette, de ezáltal folyton figyelmeztette arra, mindaz, amit megbocsájtani készül magának, mindaz, amit a szeretetről gondol, pont olyan esetleges, minthogy felbukik-e a saját lábán egy este, kezében a tejjel. nevetséges minden botlás. És akkor fogta ő is a kanalat, és hozzávágta az apjához. Gyűlöllek, csattant fel, és kirúgta maga alól a széket, közben még hallotta, ahogy a kanál földet ér. Nem telik el hét év, ahogy majd ott kuporog a vagonban, és mondogatja, nincs kanál, nincs kanál, ne felejtsd el, Hannah, nincs kanál, és tej sem volt a csuporban. A kabát ujja sem könyékig ért.

De most nem gondolkodik, csak abban biztos, ezt ő nem bírja, hogy Izaak így nézzen rá, hogy a halk és lassú mondatok innentől napokra beköltözzenek. Mert átélt már ilyet, hogy Izaak nyelve egy idegené lett, hallotta a mondatokat és értette is, de a jelentés állandóan megkérdőjeleződött. Izaak csak annyit mondott: Hannah, add ide, légy szíves, a vajat, vagy Hannah, ma később jövök haza. A leghétköznapibb mondatok mögött elviselhetetlenné vált a feszültség, és ez a súly csak arra jó volt, hogy emlékeztesse, a mindennapi rutincselekedetek volt, hogy valaha valóban tiszták voltak és üresek, és abban boldogság lakott, nem úgy, mint most. Mert most mindenre nagyon kell figyelni, a hogyanokra és a miértekre: hogyan tér el a szokásos hangsúlytól, ahogy a vajasedényt veszi át, miért veszi fel aznap este a vastagabb kabátját, vajon tényleg maga sem tudja, akkor mikor jön haza, vagy csak nem mondja. Mert Hannah olyan lány, aki nem érdemli meg, hogy az apja korán érkezzen vissza hozzá.

Akkor már évek óta külön aludtak. Ha az egyik kezével ad, a másikkal elvesz a Jóisten, Hannah ezt az apjától tanulta, mikor a palatábláért és az írószerszámért cserébe eltiltotta tőle önmagát. Azt hitte, ezt csak úgy mondja, elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyik napról a másikra az ő fekhelye ezután nem a férfi mellett lesz, a párnája nem Izaak vállöve, és a paplan alatt nem fonják be egymást a lábaikkal, karjaikkal. Nem emlékezett, mikor volt az első alkalom, de ha éjszaka felriadt, Hannah közelebb húzódott, és Izaak magához szorította a vékonycsontú lányt. Kósza emléke volt arról, hogy nem értette, mi az az erő, ami mellette egyre keményebb, mi az, amihez, ha hozzáér, az apja felsóhajt, és ugyanolyan végtelenül lassan szívja be a levegőt, mint mikor azt mondja: Hannah, csalódtam benned. Izaak talán nem is volt ébren, annyira lassúak és ösztönösek voltak a mozdulatai, amivel magához húzta a kislányt. A jobb kezében annyi gyöngédség volt, mintha üvegből lenne a másik test, és vékony ezüstszálon kellene végiggörgetnie, meghazudtolva a föld törvényeit. Megfeszültek a lábizmai, a közeli erőkben félrebillentették fejüket az őzök, ne lássák, mi történik köztük. Hannah egyre izgatottabb lett, nem értette, mi történik, de érezte, valami fontos és nagy dolog, hogy attól függően, mit és hogyan csinál, apa ezután egészen másképp gondol majd rá. Izaak a bal kezével a pizsamájába nyúlt, és megszorította a farkát, Hannah mindebből nem látott semmit, hisz vaksötét volt, és arra gondolt, akkor talán lehet, hogy mindez nincs is, nem történik semmi, ő álmodik, és az apja ugyanazt álmodja, és ez a legszebb és legtisztább dolog, ami történhet. Kinyitotta a száját. Az elfogódottság olyan, mint a víz és a hullám, Hannah fejében most hullámok indulnak meg, a feje stabil pont, de abban mégis jobbra, balra ringatózó víz van, hallja a kotyogást is. Izaak egyre szaporábban szedi a levegőt, Hannah pedig egészen különös, új zsibbadást él át, nagyon kell sietni, erre gondol, hogy most nagyon itt kell lenni, hogy le ne maradjon arról, ami történni fog. Forró pára van a paplan alatt, sosem gondolta volna, de a meleg belélegezhető, kitölti az egész testét, a csontok langyosak már mint a kályha egy héttel később, amikor beáll a hideg. Fogalma sincs, mi lesz az, de érzi, Izaak nemsokára nagyon-nagyon boldog lesz, nem tudja, csak érzi, hogy mitől, és ezt most az apja neki köszönheti, és ő emiatt ujjong, és kiabálni támad kedve, hogy: Végre, végre, látom apát nevetni, nem is nevetni, inkább csak azt érzem, hogy egyszerűen kicsordul a szíve, és anya is itt van, anya bennem van, anya hosszú barna haja szétterül, az lesz a paplan, ami alatt én végre boldognak érzem magunkat.

Egészen addig, amíg íróeszközt nem kap, mert Izaak mintha álomból ébredne, a palatábla mellé egy mondatot is ad: És mától saját ágyad lesz. Úgy mondja, hogy annak örülni kellene. Nem azt, hogy külön alszunk, vagy hogy ő máshol fekszik majd le. A szavakon túli együttlét átértelmeződik, az érintés értelmét veszti, akárha sosem lett volna. Hannah nem érti, és napokon át a sötétséget nézi, hátha kiszűrődik valahonnan az a fénycsík, amiben azok a porszemek olyan ismerősek voltak, apa arca abban a fényben, apa szoborszerűsége, az arc érinthetetlensége, amiben Hannah mégiscsak meglátja az anyjáé mellett a sajátját. És olyankor a tükörben azt figyeli, egy kislány végigsimít a homlokán, le az arccsonton, a nyakon és a mellcsonton is tovább az aprócska mellekig.
A szobában egy kép sem volt az anyjáról, Izaak egy hirtelen mozdulattal emelte le a falról, ne legyen semmi, ami a feleségére emlékezteti a lányán kívül. Volt idő, amikor megtanulta átkozni az Istent, aztán kétszer ennyi időt töltött az engeszteléssel. De a megbocsátással mindig bajban volt, ő maga sem hitt benne. Egyszer lehet elmenni tőlem, kiáltotta akkor este is, amikor Hannah hozzávágta a kanalat. És emiatt nem mozdult Hannah a konyhából, pedig iszonyú indulat töltötte ki a szívét. Arra gondolt, megint a Jakubába megy, hátha visszapörgetheti az időt, hátha felitathatja a tejet a csatornából. A Krakowska utca felé hiába lejt a föld, kell, hogy legyen valami, bármi, ami segít, hogy ő átbillentse a folyót a kockaövekkel együtt. De csak egyszer látta korábban Izaakot ilyennek, amikor azt a táblát kapta tőle, és emiatt sokkal erősebb lett benne a gyűlölet önmaga iránt, hogy hát akkor az életben minden körkörös, mint a lába az asztal alatt, miközben karikákat formál.

Hannah Izaak számára a vezeklést jelentette, egy tükröt, ami naponta arra emlékeztette, volt egy pillanat, amikor ő ennek a léleknek a halálát akarta. Mindent megpróbált, hogy elfeledkezzen arról a mondatról, amit tizennégy évvel ezelőtt ejtett ki a száján, és most, hogy Hannah hozzávágta azt a kanalat, a düh egy pillanatában mégis volt józanság. Eszébe jutott, hát akkor ez most az, Hannah most visszaemlékezik, és nem is tudja. Nem igaz tehát, hogy elfeledkezne bármiről is a test, nem igaz, hogy ez az aprócska lány, ne tudná, ne hallotta volna, ő mit kívánt akkor éjjel. De én azt akarom, hogy te maradj életben. Megint a mondat fényesebb arca, mert mondhatta volna, hogy nem akarom, hogy ez a valami itt maradjon helyetted, csecsemő vagy magzat, a nevét nem bírta kiejteni a száján. Hannah. Nézett fel az ágyból a felesége, Hannah, és ezt jobb lesz Izaak, ha megtanulod, és elfogadod, hogy én akartam ezt. Izaak, én vagyok a világon a legboldogabb, hogy anya lehettem. De a férfi ekkor már zokogott, és artikulálatlan hangon vinnyogott, mint a legrémültebb állatok. Miért büntetsz engem, Isten, mit vétettem ellened.

Szeretlek, Izaak. A nő haja csapzottan szétterült, látszott, hogy irtózatosan elfáradt. Kérlek, engedj el. Nem tudsz megmenteni, és én azt akarom, hogy ez a gyerek éljen. Azt akarom, hogy Hannah éljen. Te pedig segítsd őt. Mert olyan szép lesz. A vénasszony ekkor lépett be a szobába, Izaak elfordult, és a kezébe temette az arcát. Hallotta, hogy az öregasszony a mosdótálcához megy, hallotta a rongyot is, és hallotta a csorgó vizet, de a csurgásra nem akart figyelni, tudta, ha ezt most megteszi, ezután minden későbbiről ez a pillanat fog eszébe jutni. A felesége arcát fogja látni mosakodás közben, minden áldott nap, ha a hónalját nedvesíti meg, vagy az arcát frissíti fel ébredés után. Ezért nem vette észre. Azzal volt elfoglalva, hogy ne emlékezhessen, se a vénasszonyra, se a vízre, miközben az ágyban fekvő feltápászkodott, és elvette a kést az asztalról. Az ágy nem nyikorgott, a deszkák minden egyes szála megkeményedett, hogy aztán arra figyelmeztesse Izaakot, az életében ezután ne legyen egy perc sem, hogy véletlenül magába feledkezik. Hogy megtanulja, olyan nincs, hogy valaki eltakarja a szemét. Ember embert nem tud megmenteni. És a feleségének tényleg annyi volt a dolga, hogy Hannah a világra jöhessen, és csak magára lehet dühös, hogy akkor talán nem akarta megismerni, nem akart rá figyelni, hogy nem vette észre, ő a kilenchónapnyi készülődésben sugárzóan szép lett, és most a leggyönyörűbb, mert a legboldogabb. Most, miközben ezzel az erővel küzd a lába között, hiszen ez az erő még nem pontosan Hannah, inkább Hannah révén születik meg, miközben a felesége testét formálja. A vörös szín akár lehetne olyan, mint a tej, egy vékony csíkban fut végig az utcán, ha ennek a nőnek a teste egy utca lenne, amit a Hannah nevű kislány most kezd el bejárni, hogy megszülethessen a végén. A Jakuba kint csöndes, egy hétköznapi este ez, valahol gyertyát gyújtanak, egy öregember felkel, kibotorkál a sötétben, vizelni kezd, a szomszédban egy kisfiú kerékpárral álmodik. Hannah Zinger most fog megszületni, miközben az anyja elvágja a saját torkát.

Az öregasszony csöndesen és szaporán mozgott azután, hogy a fehérbe vörös vegyült. Egyedül maradt a vénasszony a halott asszonnyal, és a testbe zárt gyerekkel. Bilincsként tekeredett Hannah nyakára a köldökzsinór, és egyre fojtogatóbb volt odabenn, az addigi biztonságot és életet adó mélység feneketlenné vált, a sötétség pedig rettegéssé, mert hiába kereste volna a porszemeket és a fénysugárt a csíkban. Nem szállt semmi, csak zuhant. Izaak, hol vagy?

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s