Advent

A szarvast nem látta, csak a periférián érzékelte a suhanást, és
később visszagondolva Lulu számára világossá vált, Goran Gasparovics
arca éppen ilyen tűnékeny és megfoghatatlan. Ezerszínű forma, mint az
az elrugaszkodó állat ott a sötétben. Hiszen órák óta úton voltak, a
férfiből annyi minden felsejlett, amiket aztán gondos mozdulatokkal
varrt vissza az Isten, ne legyen egy apró darab sem, amely
feleslegesen kilóg. Ne legyen zavaró cérnaszál, mint amilyet csak a
környező falvak éltesebb asszonyai tudtak észrevenni a vasárnap
reggeli készülődésben, ahogy a gyereklányok combján csipkedték a
harisnyát. Lulu szinte hallotta, ahogy a lány felkiált. Mama, ez fáj,
de a nőt nem érdekelte soha, a harisnyának gyűrődésmentesnek kell
lennie, ha ünnepre készül az ember. A harisnya fehér volt, mint a
lányok szíve, és elfehéredett az anyák arca is, mikor meglátták azt a
ruhából kilógó szálat. Hiszen azt mutatta, megint figyelmetlenek
voltak. Megint hagyták, hogy az Isten tréfát űzzön velük, miszerint
bármely asszony képes a teremtésre, de igazából egyik sem ér az ő
lábainak nyomába. A szarvas is ezt mutatta az úton: hogy a Jóisten
szereti elrendezni a szálakat, megmutatja, aztán visszavarrja a
kilógókat, ne húzkodja fel magát az ég felé senki ember fia. Pláne, ha
istentiszteletre készül.

A szarvas mindebből annyit érzékelt, egy férfi és egy nő közeledik
felé az autóban, hátul két egymásra fektetett kerékpár, egy piros és
egy kék színű. Fogalma sem volt arról, a színek szimbolikussá
lehetnek, egymásnak feszül a vér színe és az elvágyódásé, miközben
azok ketten az utat figyelik. A hangok értek össze, nem ők, tenyérnyi
gömbökké alakultak, úgy fordultak át egymáson, anélkül, hogy az
érintkezés fájdalmassá lett volna. Nem karcolódott össze a két fémváz
sem, a kék fél karral megemelhető könnyű teste erősen tartotta a piros
kerékpárt. Lulu nem tudott semmit arról, merre tartanak, háromszor
fordult volna vissza szíve szerint. Arra gondolt, életében már annyi
őrültséget tett férfiak miatt, ugyan mire vágyik még. Az Ipoly parti
utcán megállt, akkor még sem a piros váz, sem ő nem tudta, mi várja
majd aznap éjjel, és hangosan mondta ki az éjszakába, megtehetem, hogy
itt maradok az Ipoly partján. A szabadság felszabadító, ezt akkor, ott
értette meg, hogy ő dönthet úgy, mégsem kíváncsi Goranra, sem arra,
amit a férfi mutatni akar neki. Hogy a folyóra bízza magát az idők
végezetéig, és nem tudja meg, mit rejt a tó. De rádöbbent, hogy
kíváncsi, és egyáltalán nem a másikra kíváncsi, hanem arra a térre,
amit közösen teremtenek majd maguk köré, és saját magára abban a
térben, ami a férfi számára olyan kedves.
A tó körüli utcák kihaltak voltak, szinte belehasított a csöndbe a
nyikorgás, ahogy nyílt, csapódott a két ajtó. A férfi cigarettát vett
elő, Lulu a fejére húzta a sapkát, mert fázni kezdett, a nyílt terepen
feltámadt szél finom erővel böködte az arcát. A parkoló melletti
házban mégis lakhattak, egy kutya dühösen ugatni kezdett, ahogy
elindultak a víz felé. Lulu a cigaretta fűszeres ízére koncentrált,
felettük a felhők kitakarták a Holdat és a fényt. Az éjfél utáni első
órában kitágul az idő, hallotta, ahogy a házban lassan és nehézkesen
fordul meg egy test. Látta felemelkedni az ágyról, a mellette fekvő
másik test ezzel egy időben billent lefelé, úgy mozdultak, mint egy
libikóka emelőkarjai egy tengely mentén. Az egyik az ég, a másik a
föld felé, de Lulu mindebből csak annyit érzékelt, nincs fönt vagy
lent, nincs felfelé vagy lefelé, a billenésben csak a tengely
érzékelhető, a többi teljesen viszonylagos. És a szájában a cigaretta
füstje, az orrába mélyen beivódó füstös illat valahol kitüremkedik, és
a kilégzéssel aztán egy része újra kitölti a rendelkezésre álló űrt.

Ekkor nyitotta ki Goran a hátsó ajtókat, hogy kivegye a két kerékpárt.
Ahogy Lulu a nyeregre ült, enyhe szorongás vett rajta erőt, mert a
tóról csak annyit tudott, hatalmas, egyáltalán, képtelenség, hogy
akkor most ők ketten körbebiciklizik a vizet, és a napfelkeltében
érnek majd vissza az autóhoz. Képtelenség. Ki tudja, fogja-e bírni. De
akkor már fogta a kormányt. Elindulni az úton bizsergető izgalommal
töltötte el, a házak körüli roppanó hangok, a fahasáb, a zománcos
lavór a fészerben, odébb a sínek, ami mellett végig kellett menniük. A
férfi hónapok óta nem ült biciklire, egy balesetben megsérült a válla,
most sem szólt, de a fájdalom, ami az izomszakadásból eredt, ott volt
az éjszakában, derengett a hajnal második órájában is, mintha a
hajnallal, a nappal akarna versenyezni majd. Goran a testét, Lulu a
lelkét feledhette el a sínek mellett, hiszen miután rákanyarodtak a
bicikliútra, megszűnt mindkettő. A falu végén elfogytak a lámpák, a
felhők pedig még jó ideig kitakarták a Holdat. Lulu választhatott:
szétrágja-e a félelem, hogy miféle állatok ugranak elé a vaksötétben,
vagy a kérges út miféle rögöket gurít majd elé, hogy eltorlaszolja, de
aztán úgy döntött, nem fél. A szemével az utat figyelte, a bicikli
néma volt, legalábbis elnyomta a jobbján nyújtózkodó sás hangja. Goran
mögötte gurult, Lulunak fogalma sem volt arról, jó ritmusban teker-e,
de elengedte ezt is, elfogadta, ő most ennyit bír, ha nem esik jól a
férfinak, választhat másik csapást. Ekkor nyílt meg felette az ég. A
Hold elől elhúzódtak a felhők, szélesre tárt ablak lett az égbolt, a
Tejútig elláthatott volna, ha felnéz, de Lulu most a sásra figyelt és
a földre, ahogy mindkettő szeretné magához rántani, de nem sikerül
nekik, mert Luluban megszűnt az ellenállás.

Nem akart ő már semmit. Sem a földtől, sem a sástól, a fűzfa ága is
úgy csapta meg az arcát, mintha kedvesen paskolná a bőrt. Csak a
földút volt és a mozgás, illetve valahol távol az a kerengő férfi
mögötte, akiről annyit tudott, mellette a billenések a tengely
létezésére emlékeztetik. Voltak simább szakaszok és púposabbak,
fehérek és aszfaltsötétek, de mindegyik szín és forma csak addig
ijesztette, amíg nem hitte el, ő most itt jelen van, és ebben a
jelenvalóságban nem érheti baj. Megértette, ő teremti maga alá az
emelkedőket és a lejtőket, övé a fűzfa szétnyíló lombja is. A Hold
akkorra már kivilágosította az eget, és Lulu Zinger magában dúdolni
kezdett. Érezte Gorant, de éppen úgy, ahogy az életet szokta, mikor
mélyen megéli annak minden napját. Tudta, hogy van, de azt is, a férfi
most a fájdalommal van, minden huppanáskor belenyilallik a csontba és
a húsba egy láthatatlan kés. Mélyeket lélegzett, hangosan fújta ki,
aztán hallotta távolról Lulu és még távolabbról a szarvas is, valami
történt. Goran teste emelkedni kezdett, a fájdalom mint felhajtóerő
pörgetni kezdte a csontos részt, és a sás karnyújtásaiban inkább
mosoly volt, mint gúnyos hízelkedés, hogy akkor most megszüntethető a
fájdalom. Odébb a tó körül vörösen izzott az ég alja, Lulu pedig
ujjongva felkiáltott, ez nem lehet a hajnal, decemberben ilyenkor még
nincs megérkezés, tehát akkor ez csoda. Az isten ekkor a környező
faluból visszatámolygott a földek fölé, és a tóra pillantva dörmögött
valamit.
Goran Lulu arca felé fordult, de ez már a tó szemközti partján volt,
hogy két ujjal érintette meg a szem körüli tengelyt. Az orr és az arc
lankái és völgyei eggyé váltak a tó körüli térrel, meleg szellő
lökdöste vissza őket arról a senkiföldjéről, miközben a Hold körül
szivárványos lett a sötétség. Goran és Lulu egyedül gurultak a sínek
mellett, de abban az érintésben a másik ember mégis úgy lett közel,
hogy megtapasztalhatták mindketten, van közelség. Van olyan tengely
két ember között, mint az a bicikliút vagy az a sínpár, egy ösvény,
ahol összeérnek az Isten teremtette szálak. Mint egy ölelés, amiben a
hidegtől átfagyott fülcimpák lassan kiengednek, mert Lulu orrán a
levegő minden második pillanatban újratanulja saját létét. A nőknek
sokkal gyorsabban ver a szíve, mondta Goran, és Lulu végre tényleg
arra figyelt, mekkorákat dobban alatta a föld, miféle ritmusban miféle
dallamot dúdolnak a varjak, aztán a tó miféle csöndet tompít a
kotyogással.

Ekkor ébredt abban a házban a férfi, miután visszahullt az álomból a
felesége mellé. Percekig nézett maga elé, aztán finoman elegyengedte a
nő testén a takarót. Az nyöszörögni kezdett, egy távoli szarvas
szétcsapta a füleit, a levegőre figyelt, változást hozott a tó felől a
szél. Egy pillanatig kitartotta a mozdulatlanságot, aztán belevetette
magát az erdőbe, a férfi ugyanezzel a mozdulattal kelt fel az ágyból,
hogy feltegye a kávét. Azok ketten meg a víz körül kiszakíthatatlanok
lettek a térből, megszületett valami, amiben a kutyaugatás és a varjak
károgása egyáltalán nem a rettegésről beszélt, hanem a rendről, a
megérkezésről.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s