Egész népemet? (a köznevelési törvényről)

http://www.litera.hu/hirek/csobanka-zsuzsa-egesz-nepemet

Mostanában több pedagógusoknak szóló fórumon, műhelymunkán is részt vettem. Keserű is lehetett volna a találkozás, a bizonytalanságok és a kétségek, egyáltalán, a félelem tapintható a tanáriszobákban, azonban van valami, amit ezekből a kollégákból a félelem sem tud kiölni.
Nem akarok patetikus lenni, pedig könnyen menne. Egyszerűen arról van szó, hogy létezik a pedagógustársadalomnak egy olyan magja, amely végtelen hittel és lelkesedéssel van jelen az órákon, aki a diákokra figyel, és nem hagyja magát. Aki nap mint nap felteszi magának a kérdést, mit, hogyan, miért tanít, és mit jelent számára a tanítás. Hála Istennek nincsenek egységes válaszok. Nem is lenne jó, ha minden diák ugyanazt kapná, ha a kollégák uniformisban, egyazon hanglejtéssel, eszközökkel, módszerekkel tanítanának. Egy valami viszont biztos, hogy közös bennük: a diákok és a tanítás szeretete. Ha mégis patetikus vagyok, az alázat, amely nem a népszolgával egyenlő, nem is szolgáltatóként gondolja el a pedagógiát, az iskolát, és önmagáról sem úgy gondolkodik, mint akit „fél disznóval le lehet kenyerezni”. Csupa magányos harcos, de ezeken a fórumokon mégis mindig azt élem meg, milyen jó, hogy nem vagyok egyedül. Hogy a tanításban hinni, a gyerekek csillogó tekintetében hinni – mégis ott marasztal sok bolondot a pályán.
Azért merem a bolondot mondani, mert személyes tapasztalatom, hogy családomon belül is sokszor értetlenkednek, mi tart itt. És amikor olvasom a köznevelési törvényt, és a Litera felkérésére ezen nyíltan gondolkodom, életbevágó döntésekről mesélek.
Hatéves tanári pályám során jó pár év azzal telt el, hogy nem akartam tanítani. Mert igen, a diákok unottak és közönyösek tudnak lenni, de a tananyag bizonyos részei nekem sem a kedvenceim, a kötelezettségekkel, szabályokkal én is küzdök. Beláttam, vagy elmegyek egy „multiba kávét főzni” vagy adok a tanításnak még egy esélyt. Adtam, és most attól tartok, hogy hiába.
Mert megéltem, hogy a diákok akkor unatkoznak és akkor közönyösek, ha tanárként én is az vagyok. Az én felelősségem, mi történik az órán. Csillognak-e azok a szemek, vagy az okostelefonjaikat böködik dühödten. Arról nem is beszélve, hogy hány ismeretlenes ez az egyenlet. Függ attól, én hogy vagyok, a diák hogy van, mi volt az előző óra, mi lesz a következő, milyen idő van, mi történt a szerelemmel vagy a barátságban, egyáltalán, az élet éppen hol tart. Engem az aggaszt, hogy a köznevelési törvény erről el akar feledkezni.
Mélyen hiszek a diákokban. Egyik sem rossz vagy jó, és igen, létezik az X, Y, Z generáció, akik bizonyos tekintetben mások, de alapvetően éppen olyanok, mint én voltam vagy a tanáraim diákkorukban. A világ változásait figyelmen kívül hagyni a legfelelőtlenebb döntés. Egy 21. századi diák, akinek lóg az ülepe abban az ultradivatos nadrágban, azzal szembesül, hogy az iskola épületébe érve saját édesanyja, édesapja iskolájába lép be, a szocialista világ szaga is párállik még sok esetben a bútorokból. Ezt lehet szeretni, és kell is, otthonos és meleg, de kétségtelen, hogy joggal kezd el unatkozni az a diák, aki előtt otthon legalább 7-8 ablak van megnyitva, és egyszerre chatel, facebookozik, hallgat valamit a youtube-on. Aztán az óra, ahol a tanár áll, mint egyszemélyes impulzus – ha kevés, akkor nem hiszem, hogy feltétlenül a diákban van a hiba.
Fűzfa Balázs az Irodalmi Jelenen egyvágányúsításról beszél, és ebből indulnék ki jómagam is. Mert miféle nevelésről lehet szó, ahol csak és kizárólag egyetlen jó megoldás van? Miféle beszélgetés alakulhat ki ember és ember között, diák és diák, diák és pedagógus között, ha csak és kizárólag egy „tuti tanmenet van”, ahol a szabad választás lehetősége fel sem merül. A diákok nem ostobák. Ha partnerként, emberként kezeltem őket, azzal csekély esetben éltek vissza, ami szerintem korukból adódó dolguk és feladatuk is. Hiszen ha nem áll ellen, soha nem fogja megtanulni, hogy hogyan tér haza a tékozló fiú. Viszont ha szeretettel és megértéssel fordulok hozzájuk, valahol mélyen pontosan érzik és értik, hogy értük haragszom, nem ellenük. Ebből fakad az empátiára, toleranciára való nevelés, mely ugyan megjelenik a köznevelési törvény céljai között, de attól, hogy valaki elolvasott egy novellát vagy regényt, még nem lett kimutathatóan toleránsabb, empatikusabb. Nevelni példamutatással lehet. Hosszú idő, és akár évek telnek el, mire néhányan visszajönnek, és azt mondják, kösz, megértettem, amit valaha mondtál. Megértettem, hogy mi történt. Az agresszió agressziót szül, és a torkon lenyomott kötelező Jókai-regényt „kihányják”, hiába vannak benne nemes eszmék, hiába Tímea alabástromlába.
Félreértés ne essék, a klasszikusok rendkívül fontosak. Az alapműveltségbe tartozó elemek ugyan rengeteg kérdést vetnek fel, és vitathatóak, de valamit nem szabad elfelejteni. Lehet átkozni a felgyorsuló világot, szidni a keveset olvasó diákokat, de nem attól fognak Dosztojevszkijt olvasni, hogy nádpálcával állok felettük.
Hanem például attól, hogy rámutatok, van köze A félkegyelműhöz. Van köze Ágnes asszonyhoz, és Ibsen Vadkacsája nem kisebb problémát feszeget, minthogy mit kezd egy korukbeli lány azzal, ha az apja elutasítja. Mit jelent csalódni a szülőben, mit jelent bűnt elkövetni. Az egyvágányúsítás ráadásul olyan vágtát kíván meg, mely éppen ezt: az elidőzés megtanítását kerüli ki elegánsan, nem véve tudomást arról, hogy attól, hogy bebifláztatunk rengeteg adatot, a mai diákoknak semmivel sem lesz jobb. Az életre kell nevelni szerintem, illetve ebben segíteni őket, és az irodalmi művek révén megélhető szituációk, problémák, kapcsolatok segédegyenesek lehetnek. Ahova nyúlni lehet, ha dőlnek majd az életben. A választás lehetőségeire mutatnak rá a költők, írók, drámaírók műveikkel, és a diákok megtapasztalhatják azt a végtelen szabadságot, melyből szépen kirajzolódik mindegyikük egyénisége, arca. Ezért tartom felháborítónak azt, hogy 10%-ban lehet csak eltérni, hiszen hogy jön valaki ahhoz, hogy kívülről, minden előzetes tudás nélkül rávágja, a 17 éves diákjaimnak egészen biztos, hogy egy Móricz-regény kell. Inkább azt mondom, ha olyan az osztály, olvassunk el kétszer annyi Móricz-novellát, élvezze, szeresse, élje meg önmagát a műben, és biztos vagyok abban, hogy pár év múlva le fogja venni a polcról a Sárarany című regényt vagy Krúdyt.
Itt a másik létkérdés: az élménypedagógia. A központosítás és az előbb emlegetett rohanás nem hagy teret azoknak a módszereknek, melyek valóban közelebb hozzák a művet és a diákokat. Hogyan várjuk el, hogy kritikusan szólaljanak fel egy művel kapcsolatban, ha az idő rövidsége miatt a frontális oktatás, a diktálást élték csak meg. Egyetemi tanárok mesélik, a hallgatók kukák, szoronganak, és olykor véleményük sincs, mert a gimnáziumban nem volt lehetőségük gyakorolni az önkifejezést, nem tudták megfogalmazni gondolataikat. Talán sokszor épp azért, mert csak az volt a jó, amit a tanár úr vagy a tanárnő mondott, gondolt, és az ő véleményükre senki sem volt kíváncsi.
Miért fáj vajon a pedagógusoknak a diákokra kíváncsinak lenni? Talán azért, amit egyszer egy hallgatóm mondott nekem a hospitálás után: „Márpedig én nem fogok magamból bohócot csinálni.” Akkor nagyon fájt, most viszont mindezt büszkén mesélem, mert igen, ha kell, bohócot csinálok magamból, hogy az a gyerek valamit megérezzen. Magukra vannak hagyva – nem beszélnek velük a szüleik a szexualitásról, a tragédiákról, a drogokról, és igen, általánosítok, de általánosságban mindez igaz. Ki vannak éhezve a figyelemre, és ehhez a pedagógusoknak át kell lépni azt a korábban felállított határvonalat, mely a tanár-diák viszonyról szólt. Tévedés azt hinni, hogy a fejünkre nőnek. Tévedés azt hinni, egy segítő, támogató és partneri viszony az ördögtől való. Csak a tanárok is helyzetbe kerülnek, és ezáltal mindig résen kell lenni, mindig kihívás és helyzet van, merre lépjenek. Igen, ez irtó nagy felelősség. De az is az, amikor 10 éves jegyzetekből „nyomjuk le” a Bánk bánt.
A legtöbb kollégám ezeken a fórumokon a motivációt említi legégetőbb problémaként. Azt látom, köznevelési törvényes értékközpontúság ide-oda, egyet felejtünk el. A gyereket, diákot, aki érték. Dobálózunk Nyírő Józseffel, és őszintén megrémülök, komolyan tetszenek gondolni, hogy lehet és kell tanítani egy antiszemita szerzőt? Amikor A vén cigány felolvasása előtt percekig kell a romákról beszélgetni, hogy érdemben szólhassunk, amikor a humánum eleve bizonytalan lábakon áll, hogyan lehet elolvastatni valakit, aki hisz ember és ember közti különbségben?
A kortárs irodalom, mely tapasztalatom szerint sokkal közelebb áll a diákokhoz, mindössze 6 óra erejéig szerepel, az irodalom határterületeire pedig azt szeretnék, hogy 4 órát szánjak, holott Agatha Chrisite krimijével indítani 9. osztályban, higgyék el, felemelőbb volt, mint az Iliászt boncolni. És megjegyzem, utána az eposzi kellékeket is szívesebben és könnyebben tanulták, mert hangsúlyozom, semmi bajom a klasszikusokkal. Csak hiszek abban, hogy a kortárs szemlélet hiánya a köznevelési törvényből további problémák forrása lehet. A kortárs szerzők műveit számos órán elemeztük, és a legjobb talán, ha párbeszédet kezdeményezünk klasszikus és kortárs mű között, mert ez is egy kapcsoló a diák számára, lám, van hozzá közöm. A nyelvezetet és a témát szokták kiemelni, ha rákérdezek, mit szeretnek a kortárs versekben, de a szabadság is gyakran előkerül, hiszen itt sincs egy jó megoldás – erre legjobb példa, amikor meghívom a szerzőt, és ő maga lepődik meg a legjobban, mennyi irány, mennyi értelmezés van. Olyan biztonságos terepre kerülnek így a diákok, hogy megérzik, az irodalom tényleg élni segít, és az sem baj, ha egy metaforát elsőre nem ismernek fel, majd felismerik legközelebb. Mert azt adhatja az irodalom, arra taníthatja őket, amilyük alig van: időt adhat, elidőzni taníthat meg. De akkor, ha hagyjuk, és figyelembe vesszük a helyi-, személyes különbségeiket, és ezekre úgy tekintünk, mint értékekre. Figyelembe vesszük, máshonnan jöttek, máshol tartanak, más az út, a cél. Rengeteg párhuzamos halad egyirányba, és ahogy Fűzfa Balázs is mondta, ezek a végtelenben találkoznak majd. Ott, ahová élő szerzőkön keresztül vezet az út, ahol megélik, a szerző él, a mű is, a halottak pedig bennünk kelnek életre. A hagyományokat, a klasszikusokat igenis meg kell tanulni, magunkévá kell tenni, és aztán el kell engedni, hogy mindenki járhassa a maga útját.
A kortárs szemlélet másik aspektusa az IKT-eszközök használata, ami korántsem ellensége a most élő pedagógusoknak. Az okostelefonok, az internet és a Facebook nem főszereplője, hanem egy lehetséges eszköze lehet az órai munkának, ha felismerjük, hogyan tudunk élni velük. Ahogy a kortárs irodalmat sem tartom előbbre valónak a klasszikusnál, az IKT-eszközöket sem a krétánál, de fontos a változatosság és a nyitottság. Olyan nyitottság, mely révén párbeszéd alakulhat ki a diákok és a tanárok között, ahol urambocsá’ B. Dani többet tud az eszközhasználatról, mint Csobi néni.
Úgy tűnik, szidtam a kollégákat, de csak mint magam szoktam egy-egy fáradtabb, unalmasabb órám után, hiszen nekem kellett volna megtenni az első lépést. És tudom, hogy nehéz, mert ahogy fent is említettem, a saját rokonaim nézik le, amit csinálok, ahogy sokszor a társadalom is a kollégáimat és engem, és igen, kevés a pénz, a megbecsülés fehér holló, az pedig elég kilátástalan, hogy akkor én most 40 évig ezt fogom csinálni. Diák ki, diák be. De nincs más, csak hittel lehet, és hittel tenni „a holnapi nap öröméért”, hogy Trencsényi László mesterem, illetve Makarenkót idézzem.
Összegezve tehát, reflektálva a köznevelési törvényre: a központosítás elnémít, a nyelv változó, fejlődő rendszerét megtapasztalni önmagukból kiindulva tudnák a diákok, ahol ők a főszereplők egy olyan világban, mely alapvetően csak hazudik erről. Mert a fogyasztás és a habzsolás, a rohanás az, hogy minél több dolgot, minél emésztetlenebbül nyomjanak le az ember torkán. Pedagógusként az is a feladatunk, szaktól függetlenül, hogy gondolkodni tanítsunk. A gondolkodás pedig elkerülhetetlenül szembenállással jár. Akadékoskodó kamaszokkal, akik védtelenek és magukra maradtak a net-világban, egy állandó konfliktus, vihar kellős közepében ülnek, ahol a 80-as évek szagú iskolabelsőben lájkolnak vadul, mert azt hiszik, akkor kitöltik a bennük lévő űrt. Na itt kéne segíteni, beszélgetni, jelen lenni, példát mutatni nekik, nem pedig adatokkal fedni el a valóban fontos kérdéseket.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s