A világítótorony

A nyílt vízről sokkal kisebbnek látszott.
Kicsi szigetországom, törmeléket hord partodra a tenger.
Az elhalt csigák, kagylók alkalmatlanok arra,
hogy várat építsen belőlük az ember,
de ennyi tetem ugyan mi másra lenne jó.
Szinte magától épül a világítótorony.
Aki beköltözik, folyton hallja a morajlást,
a járatokba fojtott levegő zenéjét,
hiszen az áramlás néma, feloldhatatlan ellentét,
mint az emelkedő és a lejtő egyazon útszakaszon.
Kicsi országom, hát akkor ezentúl így lesz.
A csónakból fel, a korlátról le,
nyakam köré tekertem a tartókötelet,
képtelenség lenne visszamászni.
Vagy én, vagy te. Visszhangzó kongás.
Csarnokok nyílnak a belső terekben,
apró középen az ember, mindegyik személy puszta szám.
Pedig valaha a legfontosabb voltál.
Álmomban nem volt kötél, se só a partokon,
és part is volt, lustán nyújtózó föveny.
Boldog, aki benned él,
annak a nyakára nem kerül szoros sál,
álmokat forgat csigás testében.
Nekiállok kibogozni a hullámzó csomót.
A sirályok raja most a legszebb a mólón,
elnémítja a rakpartot a vijjogás.
Magas a hajnali ég az aknamélyben.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s