Újlipótvárosi séta (Zöld-ciklus 5.)

A szárnyas ablakokra nem dől rá a por.

Kitakarítottam a szívemet is, mintha attól

a húsleves aranyló csöppje fényesedne.

Mintha nem a naptól, hanem a lélektől közeledne

egymáshoz a csontra rogyadozó bőr s a hús.

 

A létet körbejárja, mint botra támaszkodó.

Toporog a kapurács, a kockakőre gondol.

Úgy nézi, hogy belesajdul a szeme,

nem jön elém, csak áll, el ne tévedjek.

Megfogom a karját.

 

Kilincsre tett kézzel bámultam az eget,

a felhők, mint a fodros évek, olyan tűnékenyek,

de valami megállt akkor azon a kéziperzsán,

pedig isten látja lelkem, alattam a mintát

nem oldozta ki a szél, sem a csöndek.

 

Van hát, ami megtart, ha gyengülne az enyém.

Van hát, ami az évek hosszú során gyengédséggel mér.

És ott a Duna mellett egy férfi és egy nő ül,

a vadkacsa kilincstől a rakparti kőig repül.

Szemükben megannyi fodros hullám. A tollak.

 

A nő hasából bújt elő, szárnyán perzsa minta.

A két embert kacskaringós betűkkel ringatja.

Látod, nem ígértem neked semmit, mert rád figyeltem,

de aranyszínét a kilincsnek nem felejtem.

Kiült a kőre, onnan nézte a tollasodó folyót.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s