Szuvenír

Anyám csak annyit kért, ne féljek. Hogyha elmegyek Krakkóba, ha mindenáron meg akarom tudni, ki volt Edit és ki volt Jákob, hozzam neki ajándékba azt, hogy már nem félek. Fogalmam sem volt, mit fogok ott találni. A pályaudvaron magyarok igazítottak el, utólag beláttam, anyámnak igaza volt, nem tudom eltéveszteni az utcákat. Át a téren a pályaudvar mellett, aztán végig a parkon az alvó emberek között. Nem hajléktalanok voltak, abban biztos voltam, mindegyik ápolt volt, jól öltözött. Tehát akkor Krakkó az a hely, ahol az emberek szabadok. Szabadon dőlnek le az óváros köré ültetett fák között a padra, a lábuk mellett idegen madarak ugrálnak. Mert egészen különös madárfajt találtam. Galambtestű, de inkább varjúszerű, apró erős csőrrel. Nem galamb, mint Egyiptomban, nem is szarka, mint a Szabadkikötőnél Csepel felé. A verebekkel egy ritmusra mozogtak – különben később ezt sem értettem, Berlinben hogy lehet verébből annyi. És mi köze egymáshoz a két fajnak. Meg seregélyből Szegeden. Mintha minden városnak külön faja lenne, ezen tűnődtem, és hogy milyen szép lenne, ha a halottaikról beszélhetnék így. Ha végül minden halott ember madárrá lenne, minden családnak saját faja, és akkor a mi családunké a vadkacsa. A házakra figyelj. Hallgasd a köveket, meg fognak szólítani. Anyám ilyeneket is mondott. És persze valami történt, hiszen annyira akartam, hogy történjen valami, akartam látni Jákobot és Editet a Visztula partján, akartam hallani, ahogy Edit megszólítja a nagyapámat. de mindebből még vajmi keveset értek.

 

Végigjárni, amit ők ketten végigjártak, hátha attól erősebb leszek. Kazimierz. Már a hangzása is olyan titkozatos volt azzal a sok zs-vel. Nagypapa, látod, most már nem szégyellem, mióta elindultam, végig hozzád beszélek. Edithez másképp kötnek erős szálak, róla vannak emlékeim. Emlékszem, ahogy a fotelben a kávéba áztatott kalácsdarabokat csócsálja, péntek este lehet. Emlékszem, ahogy a kávéba kockacukrot merít a kiskanállal, feketének hívja, és felém nyújtja, mert tudja, hogy szeretem. Krakkót akartam megírni, aztán most mégse megy. A szerelem őrület, ezt tudom, na de nem az Éva felgyújtott haja miatt. Ezek ketten az őrületig szerették egymást, és ebből az őrületből születtem meg én is.

 

Az Estery elején lelassítottam, úgy emlékeztem, hogy a tizenhármas szám. De tizenhármas egyszerűen nem létezett. A jobb oldalon kellett lennie, hiszen ott sorakoztak a páratlanok, de a Platz Nowy után hirtelen abbamaradt a számozás. Nem volt se tizenötös, se tizenhármas, csak építési terület. Elfogott a düh, hogy ezért jöttem, feleslegesen és hiába, és anyám átvert, de főleg Edit és átvert Jákob is. Hogy ezek most valahol együtt röhögnek rajtam. Nem láttam szépnek, ha igaz, hogy mindaz, amit keresek, most romokban hever, hogy új épületeket húznak fel rá, és az a valahai kocsma a földdel lett egyenlő. Annyi minden számolódott már fel körülöttem. Annyi romot kellett feltakarítanom, a törmelékekből később képtelen voltam továbbépítkezni, inkább elmenekültem onnan, meg sem állva Katmanduig. A sors iróniája, hogy aztán újra Nepálba kellett mennem, hogy akkor már Dum mellett ülve őszinte csöndben mormoltam a mantrákat. Akkor már nem volt kérdés, tudom-e fejből a szív szútrát. Az tudott engem, ő mormolt. Hogy amíg Dum hajnal ötkor futni indult, én minden áldott reggel imádkozni kezdtem. Mert Erzsébet olyan kibaszottul messze volt. És én elsősorban nem érte izgultam, hanem magam miatt. Rettegtem, mi lesz, ha meghal, ha ő is madárrá lesz, azelőtt, hogy eldőlne, milyen faj jutott nekünk. Magamra maradtam, és csak a gondviselésben tudtam bízni, hogy meggyógyítja őt. És meggyógyít engem is, megszabadít attól az elviselhetetlen kíntól, hogy nem vagyok mindenható, hogy a beteg feleségemhez sincsen közöm egy ponton túl. Senkihez.

 

A hézagos terek felől áporodott pinceszag terjengett, épp olyan hideg volt, mint a Kodály körönd körül lévő házak délután. Sosem értettem, hogy a halál miért kell, hogy hűvös legyen, a test rohadhatna is dögmelegben, és akkor legalább érteném az undort. Mert jobb szót nem találtam rá. Undorodtam az elképzelt, halomba pakolt testektől, undorodtam az ernyedt izmoktól, amikből maguktól csorgott ki a szar. Mindig azok a rongyok jutottak eszembe róluk, amiket elfelejtettek kicsavarni, a szétkent kávétól barnás színű csempe.

 

Az életet kellene újraértelmezni. Úgy menni az Esteryn végig, keresve a kocsmát, hogy a Jozefa után, fejből tudjam, a Jakuba következik. És ebben a tömbben van a Singer nevű kocsma is, csak én most valahogy ezt még nem látom. Kétszer mentem el mellette, harmadjára fogalmam sincs, mi volt másképp. Talán a varrógépeket vettem észre. Pedig nem, mert csak a kint söröző turistákra emlékszem, hogy végső kétségbeesésemben arra gondolok, akkor most megiszom egyet én is, és hagyom a fenébe az egészet. Jó, akkor Jákob és Edit néma marad, hiába jöttem el idáig, néma marad az összes kurva kockakő, hiába tanultam meg a nevüket angolul is. Cobes. Mint valami latin rovarnév, igaz, többes számban. Combos szó, ez jutott eszembe még Budapesten, anyám utolsó mondata, ha már megyek, legyek jelen minden pillanatban. Hát akkor most legyen egy sör. És akkor láttam meg a férfi feje fölött a táblát. Singer. Basszátok meg. Bent megcsapott a hűvös, de a belső, zárt helyiséget csak másnap fedeztem fel. Mert aztán minden nap bementem meginni egy sört, a csaposlány először kedvesen, aztán egyre gyanakvóbban méregetett. Hiába kezdtem volna bele a történetbe, hiába látott ő már mindenfélét a Singerben. Bolond mindegyik, aki ide jön, maga se tudja, mit keres. Az előtérben két oldalról nyitott ablakokon keresztül ömlött be a fény. A hajópadlóra asztalok és bársonyfüggöny nehezedett, zene is szólt. Mint egy filmben, törpével bújócskázni a bársonyfüggönyök drapériája között.

 

Össze kellene gyűjteni a szépeket. És minden nap úgy élni, hogy aztán ne kelljen visszanézni, egyszerűen csak benne lenni a pillanatban. Félelem nélkül. Nem hazudni, hogy már nem félek. Mert egész egyszerűen nem igaz. Csöndesedjen el. Ne beszélje ki a világokat, tartsa benn, vagy suttogja a víznek. Fussa ki. Mert a kimondott szó a dolgokat elnehezíti, el is érvényteleníti talán. Egy egyszerű történetté válik, ami továbbadható, és mindig változik, mindig új formát ölt. Végül ki tudja, mi volt belőle az igaz. Ki tudja, mit tesz hozzá, hogyan csorbítja maga a kimondás.

 

Például most sem lehet ezt megosztani senkivel. Pedig szép. Nem kell, nem lehet. Más irányokat kell venni, különben csak körözés van, de még csak sem nem lejjebb, beljebb, egyszerűen csak a tó körül. És közben a vadkacsákból több nemzedék felnő, elrepülnek, jégbe fagynak, kitörhetőek lesznek a vízből. Alattuk hiába zajlik a víz, nem old fel semmit bennük, nem indul meg a belső áramlás. 

 

Ahogy Edit levelét olvasom, valami megvilágosodik bennem. A függönyök között nem rettegés van. Ott csak a törpe bujkál, nem akar ő tőlem semmit, legalábbis semmi bántót. Azt akarja, hogy játsszak vele. Azt akarja, hogy lépjek beljebb a Singer középső terébe, álljak meg ott, ahonnan két tükörben is látom magam egyszerre, és a kettő közül az egyik törött. 

 

Aztán az a sok tétova séta ott a házak körül. Mindegyik ablakon be lehet lesni, évek telnek el, és nem változik semmi, ugyanaz a meleg sárga fény, ugyanúgy nincs sehol megbocsátás. Sorra kell venni ezt is: magának miket kell megbocsátania. A test nélküli formák alaktalanok, alaktalan lett mindegyik férfi, aki test nélkül akarta bejárni a tereket. Elhanyagolható egy-kettő, pedig mennyi éjszaka telt el ábrándozással. Magába szívta őket, kipakolta az éjjeli szerkényre, hátha reggelre mellettük ébred, de nem maradt éjszakára egy sem, elosont. A helyükön világos napfolt maradt, ahogy körülöttük csupa por lett a fa. Ilyenkor mindig újra kell porolni. Letörölni a felületeket. Nem őrülni bele abba, hogy Jákob halott.

 

 A derekamnál szeli ketté a testem. Jobban nem torzíthat el, arra gondolok, kicsit szélesebb leszek, kicsit arrébb tolódik a tengely. Alig vannak már Krakkóban zsidók, mondja a barátom, hát most rögtön látok egyet, amint keresztbe metszi a tükör. És ahogy középen áll a Singerben, nem is kettő lesz, hanem nyomban négy. Messze van, hogy elérjem, messze, hogy egymásba érjenek a körvonalai. De az is lehet, hogy rendben van ez így. Hogy amíg darabokban vagyok, amíg félek, addig van mit keresni. Addig minden tükörben reménykedhetek, hogy lesz egy, ami nem torzít. Reménykedhetek abban, hogy tényleg nem építési felületek vannak, csak én voltam figyelmetlen megint. Közben rendelek.

Mit hozz? Hat nem tudom, talán egy követ Krakkóból, egy igazi öreg zsidó követ, meg még egyet Birkenauból, vagy csak egyet, de ha ott leszel, tudni fogod. Lehet hogy ez semmi, de akkor ez az, vagy lopj egy tórát, vagy nem tudom, különben ezzel nem kell foglalkozni, mert nem fontos, vagy azért, mert nagyon fontos, és akkor meg mégse fontos.

Legyél jelen, legyél ott a mostban, és tudni fogod, hogy miért kellett oda menned, na ez fontos, legyél egyedül, pontosabban legyél magaddal. Ne a szemeddel nézz, de talán ezt mondanom se kell, nézd a kockaköveket, és hallani fogsz, nézd a galambokat, a nagy órát a gyár falán, és látni fogsz, igen hallani, látni fogsz mindent, és remélem, ez a megértés lesz, ami borzasztó nyugalom. A lényeg, hogy ne félj. Hozd azt nekem, hogy többet nem félsz, mert most már érted, hogy miért vagy itt, hogy ki vagy te.

Krakkó erre jó neked, Krakkó ezért kell neked, nyisd ki magad, menj oda ahova visz a lábad, ha csak egy utca, amit látni fogsz, akkor ez volt fontos, hat így valahogy, de ezt te is tudod már rég. Csók.

Ezek Edit utolsó sorai, nekem írta őket. Anyám persze nem olvashatta őket, mégis, mintha a vadkacsák családjában mindenki csak annyit kérne szuvenírként a másiktól, hogy az ne féljen. Mintha külföldről hazahozható lenne a bátorság. Mintha megtartható lenne a félelemnélküliség. Harsogó szívvel szállni le vonatról, buszról, repülőről, mert hazaértem, de lélekben soha nem leszek már itthon. Átkozni a nyelvet, ezt a gyönyörű-rettenetes magyart, mert végtelenül idegenné tesz, magányossá. Nincsen fölötte ég.

 

Pontosan tudja mindig, mikor kell hátat fordítania. Melyik az a férfi, aki távolodik, még akkor is, ha közeledést mutat. Megtisztítható a test. A mélyedésekbe végül nem zuhan bele más, csak akinek ott helye van. És akkor belezuhan, és lebegni kezd, mint a vadkacsák pihetollai, és akkor nem lesznek kérdések, és nem lesznek válaszok sem, mert értelmetlenné válik mindkettő abban a jelenben, ahonnan nincs hova hátrálni, nincs hova sietni. Egy tökéletes, tiszta pillanat.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s