Trenderli

Azt hitte, a halott madár lesz az utolsó, amit Krakkóból lát. De aztán késett a busz, kisétált a Visztula partjára. A vadkacsákról akkor még csak annyit tudott, a gácsér májusban leveti díszes tollait, és a tojóéhoz hasonló ruhát ölt. Mégis összetéveszthetetlennek gondolta, mert az képtelenség, hogy ne ismerje fel a hímet, ha épp arra jár. Az utcákon gyűrűző napfényben csak a kapukat, az ablakokat és a kockaköveket figyelte, ugyanaz a fémesen csillogó zöld, kékesfekete háti rész, fehér kormánytollak, a szárny belső oldala pedig sárgásfehér. És emlékezett arra is, hogy abban az Ibsen-drámában a vadkacsa mellett megáll az idő, új értelmet nyer a vakság. Csak vigyázni kell, hogy sose lásson eget és tengert, mert különben nem bírja a kosárban. Pedig az élet nem erről szól. Az élet csak annyi, hogy hiába rombolják le pár nap alatt a tibeti kolostort, hiába égetik el a tekercseket, megmarad a hely szentsége. Áthat mindent a nyomor, de közben minden pillanatban arra emlékeznek a tibetiek, hogy reggelente ki kell készíteni a csészéket, és bele kell tölteni a teát. Az érkezéskor először. Aztán minden reggel, amíg ott van, és utána minden áldott reggel, hogy elment. Ahogy Edit ott ült a Visztula partján, megértette, innen ő többet nem megy haza. Hiába száll fel a buszra, zötykölődik órákon át, hiába látja a karját, amint a buszban az ölében nyugszik, ott marad Krakkóban, és Krakkó akkorra már leveti csillogó zöld színeit, eltűnnek a sárgásfehér kockakövek is, el a kékesfekete és a tiszta fehér, eső szitál, szürke, majd ködös lesz minden, havazni kezd, megég az emberek füle a hidegben. Később hiába kocogtatja meg bárki egy másik folyó partján a porcos részt, az érzőidegek elhalnak, lesz egy vékonyka sáv, ami többé nem érez mást, csak amit akkor és ott érzett, egy mélyre elásott dobbanó szív marad.

A borítót ismerte fel, a férfi az emelkedőn ült törökülésben. Muszáj volt megszólítania, pedig előtte a kövek élesen elváltak egymástól, utólag a közöttük lévő résekre is pontosan emlékezett. Egyszerűen nem hitte el, hogy ez az a borító, hogy a sárgás bőr és a szem ugyanaz, és ez a férfi az ölében tartja azt a könyvet. Ne haragudj, te ezt olvasod? Kezdte, mire a férfi felpillantott, de a tekintetében nem volt idegenkedés, sem kimértség, csak kíváncsiság. És Edit hadarni kezdett, hogy ne haragudjon rá, de ez a kedvenc könyve, és éveken át ebből a történetből élt. Ülj le, mondta a férfi, Edit pedig elhelyezkedett a padkán. A Visztulán a nap siklani kezdett, a himbálódzó hajóról csak annyit látott a tengerész, a naplemente előtt most süt a legerősebben, és ha nem vigyáz, leég a tarkója alatti bőr. Néhány órája érkeztem, mondta Edit, és őrület, a város miket rejt magában, minden mozdulata egy-egy jelenés, ami a kövekre és a házak falaira vetül. Fogalmam sincs, miért kellett idejönnöm, előtte még sosem tettem ilyet. Egyedül vágtam neki az útnak. Ez a legtöbb, amit ember önmagáért tehet, meghálálja a város is. Igen, nincs ebben a magányban semmi képlékenység, semmi bántó él, válaszolta a férfi, Kuba vagyok. Edit elmosolyodott, azt hitte rosszul érti, hiszen hogy nevezhetnek el egy lengyel férfit egy trópusi szigetországról, annyi ott a hurrikán és a csapadék. Az ellentmondások országa. A férfi szemében felhők helyett csak fényeket látott gyűlni, miközben beszélt. Barna vízmélyi csöndek, gondolta, és hogy a vadkacsákról azt is tudja, azok könnyen odavesznek a mocsárba, mert úszóikkal beleakadnak a hínárba, beleszeretnek abba a mélységes mélybe, nyakuk köré tekerik a zöldet, és pörögni kezdenek, őrült forgásba, de ekkor már a nyelvén volt, hogy kimondja, épp olyan szép az orrod íve, hogy bele tudnék. Később hosszan nézte, amíg a víz fölé hajolt a férfi, az áttetsző folyadék enyhén torzította az ujjak arányait. Kuba, mondta ki Edit hangosan, mire a férfi felé fordult, valójában Jákobnak hívnak. Nincsen semmi tervem, mondta, a férfi pedig bólintott, annyit csalódott már az emberekben, legalább bántani ne kelljen egymást.

Így álltak mozdulatlanul később egy sarkon, ahol Edit átölelte Kuba nyakát, és elengedve a mozdulatot, végtelenné vált a két alkar. Egyik a másikon, de utólag egyikük sem emlékezett, ki tartott kit, kié volt az emelkedő és kié a lejtő, mert összeforrni látszott a hirdetőoszlop mögött a két test, a lengyel férfi és a magyar nő, mint két fa, a sarkon gyökeret eresztettek, végül aztán leváltak egymásról, indulni kellett, várták őket. A férfit a barátai, Editet a város, de az elválásban is jóság volt, ugyanaz a vízmélyi csönd. Úgy hajoltak egymás fölé, mint ahogy Kuba mozdult, miközben a szomját oltotta. Nem volt torz most egyik ujja sem, bőr hajolt a bőrre, egyszerre súlytalan és több tonna, de nem torzult el, ahogy szájon csókolták egymást.

Elválni csak annyi, reggel újra töltök. Máshol lenni csak annyi, egy csészében meglátja a nap önmagát, amikor dél lesz és este. Nézi az ég a csészét, a csészében forogni látja önmagát. Alábukik a vízben, a híd fémpillére ezüstösen csillog. Edit lassan lép, ez a második nap, a betonrámpán lépked végig a férfi felé, hátulról akar érkezni. Még nem tudja, ráhajol-e, vagy egyszerűen csak megáll, és nézi, nézi, amíg az megérzi, hogy ott van. Mintha a könyvnek mondaná. Látom az árnyékodat. Edit megáll, ahogy megáll a hínárba tekeredő vadkacsa is, most dönti el, bele akar-e fulladni a zöldbe.

És akkor kezdi. A szárnya alá emeli az első szalagot, szúrós még a szára, hiába áztatja a víz. Kuba beszél, és beszél Edit is, elmesélik, milyennek látják a számokat, milyennek a fölöttük húzódó eget, a múltat, a hétköznapok örvényeit. Kezdődik. Valami úgy kezdődik, hogy régóta kész mindkettejükben, átitatódik egymással egy férfi és egy női szem, Edit haja, mint a hullám egy fodrozódó vízen, Jákob elcsendesedik, megemeli az ujjait. Úgy nyúl belé, mint a hínár a vadkacsa szárnyai alá, puhán és egy lélegzetvétellel emeli meg, billennek a szálak, és billen Editben valami. Aztán az arc következik. A Visztula most fordul el tapintatosan, látja, mi történik Edit és Jákob között, de nem hiszi, hiszi, de mégsem hiszi, erre várt mióta, hogy végre lássa. Összesúgnak a víz mélyén a bogarak, halak, a hínár ezt a vadkacsát el fogja emészteni, a vízipókok hálóján megcsillan valami, megáll az idő, míg a kacsa forogni kezd. Megáll minden, hogy láthatóvá váljanak azok ketten a Visztula partján.

A feje a fejéhez ér, toll bukik hónalj alá, ilyen hínár nincsen, mert a hínárok szabadon lebegnek, de ez a hínár most a legszabadabb, hisz maga választja a kötést. Mert bár végül csak a madár teste lebeg felfúvódva, de kiszakad a növény is, elengedi a zsombékost, az iszapot, hagyja, hadd vigyék. A vízmozgásokban bízva követi a tollakat, a csontokat, a szárny feszülését. És az ajkak még mindig érintetlenek. Kitartom, Jakob, míg megérintelek, annyit vártam erre, ez most a legszebb, az utolsó sugarak. És kitartom, Edit, míg megérintelek, annyit vártam erre, most a legszebb, az utolsó sugarak. Csupasz a talpa, a cipő az emelkedő mellett hever, Edit a csuklóján lévő gyöngyökkel babrál. Szépek az ajkaid, a szemed pedig annyira apró és eleven. Szép vagy te is, mondaná ki Edit, de ekkorra már két kezében ringatja a fejét a férfi. Úgy rázogatja, mint egy óriás fénylő vörös gömböt, kihasadó résen szedi a levegőt, egyre hangosabban zihál. Edit szívéből hullani kezd a félelem, apró szirmokra esik szét. Aztán a vízbe hullik, mint apró fehér békalencse, ha odanézne, Edit arra gondolna, hát akkor mégiscsak van, és most játékos kedvében találta az istent. De nem néz oda, a nyaka lassú forgás, körbetapogatja a vízpartot, a hajókat, a fényt a vízen, a tengerész megperzselődött tarkóját. Csönd van. Dobogó szíveket görget valaki a fülében, Jákobra néz, ujjong, az anyanyelvén mondja ki. Te, én olyan boldog vagyok, mire a férfi elmosolyodik, hogy ez jó, és megcsókolja végre.

Kidől a vagonokból a por és a sötét, álmodni fog Jákob és Edit Auswitz felé haladva, amerre bár semmi sincsen, de nem félnek. Az, hogy rólad tudok, az, hogy a világon vagy, mint a csésze teában úszó fény elringat, mint a hínáros vadkacsa a vízfelszínen, boldogan lebeg.

Elképzeltem veled egy életet, mondja Edit. Jakob mosolyog. Egyáltalán nem őrültség, hogy ez így lehet, hogy te nekem teremtettél, mert a szerelem őrület, és akkor mindegy, órákat élünk együtt vagy egy egész életet. Taníts meg egy lengyel szóra, kéri, Kuba hosszan gondolkodik. Azt mondom, ami a legfontosabb az életemben. Ami mindent áthat. Taniec. Tánc, fordítja le, ez ugyanúgy hangzik az én nyelvemen is, mondja Edit, Bábel falai dőlni kezdenek. Feláll ő is, átöleli. Mögöttük lengedeznek az imaszalagok két ablakkeretre kötve, nézik, nézik, hogyan csimpaszkodik egymásba a hínár és a vadkacsa. Jákob elindul, Edit nem néz rá. A víz felé fordul, hátha tükrözni fogja, ahogy a férfi könnyed, rugalmas mozdulatai a korlátra emelik át a testet, nézi, nézi, ahogy felugrik rá, balettozni kezd, megemeli a jobb lábát, kinyújtja, körözni kezd a karjával, mintha Editnek táncolna. Angyalok masíroznak felfelé ezen az égigérő létrán. De nem fordul meg, az árnyékából ismeri fel, a saját mozdulatainak árnyékában látja meg a nőt, egymásra vetülnek, a hátán érzi a tekintetét, ami forrón ömlik végig a tarkóján.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s