Tánc

Most már nem félek.

Szemben a Visztula, mint egy ígéret,

körbevesz a város, elringat a szél,

fehér ingben himbálódzó életről mesél.

Akárha esne az eső, a holdat szanaszét szórja.

A víz mellett a gyár üres termei kongnak.

Óriás fémszerkezet a szív.

A sírköveken egy-egy bálnatestű híd,

hisz a vízben mégiscsak kacsázva a legszebb,

hisz ahogy a szentek lába, a hullámokon szökken

minden mozdulatban egy-egy jelenés.

Hajamba illeszti ujjait, tenyerét,

mintha abból indulna meg a kő,

mögöttem az a krakkói emelkedő.

Már nem félek.

A féldrágakövekben egy mosoly íve,

fogai köröznek kimért miértjeimben,

a nyak vörös recéje rebben,

és felszívódik, mint egy álom

abban a krakkói csöndben, egy láncon

felejtett gyűrű, egy Mária-medál,

szemérmesen kapcsolódnak fel a híd körül a lámpák.

Most már nem félek.

Kiborult szívem darabjai

egy autó gyűrődő karosszériájára égnek,

kinyújtott karomat csiklandozza a huzat.

Ma megértettem, a kavicsokban a csönd gyulladt

és néma sebe mégis eltüntethető.

Van ember, aki megérti, miféle erdő,

miféle fák lesznek megszámlálhatatlanok,

mi minden zajlik egy harmonikázó folyóparton.

Ahol a tér tágul, mintha fújnák,

ahol a szív kiold, nem borús már,

miféle nyelv az idegen lengyel,

hogyan lesz egy tánclépésből végre tenger.

A pitypangok elengedték ejtőernyőiket,

délről vihar jön, előszele szívbillentyűket emel meg.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s