Szerenád

A lélekről én már annyit dadogtam.

És nem értek hozzá azóta sem jobban.

Hiába tudom, miféle víz fut a HÉV-vel versenyt.

Ahogy itt álltok, harsány szívetekkel,

hiába tudom, ez is csak egy kép lesz,

kiégett arcom felkiáltójelnek.

Ácsorgó péntek délután haranggal,

hiába ünneplő, gazdagon terített asztal,

valami kiszakad mégis belőlem,

hiába, valamit elloptok éntőlem.

Pedig a szemetekben sem kellett volna bízni,

mert ennyi tiszta tekintetet egyszerűen nem lehet bírni.

Hiába szorítja össze valami a torkom,

hiába kacagtok fel, mögötte folyton

azt a néma sújtást érzem, hogy úgy ér minden véget,

lesz egy eső, egy hiábavaló szemeteléssel.

És akkor mondhatnátok, okosabbnak kellett volna lenni,

eltanulni tőletek, milyen vitorlabontásra menni,

nem várni meg, míg apró ponttá szűkül,

nem várni meg, míg a kikötőben én állok egyedül,

nem gondolni, mindez csak egy játék,

hogy majd felébredek, hogy a tékozló egy árnyék,

mert nem hajtja vér, se só, se tenger,

heves szíve félrebillen, ha végre értelmet nyer,

hogy miféle csodákban bíztam én a kezdetektől fogva,

miféle ember az, aki nem vágyik a porra,

koszolja össze a szél, a vér, az utca,

ábrándos szemét majd úgyis kimossa –

gondolja. De közben én még mindig itt állok,

órák telnek, aztán napok hossza, alattam mélyülő nagy árok.

 

 

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Petra szerint:

    ez nagyon-nagyon szép!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s