Vigília

A fény köröz fejünk fölött.

Pattanásig feszült testüket

rám ejtik lassan, hátha van ember,

aki elbírja a felhők súlyát.

 

Oltár roppan így elcsigázott gyerektest alatt,

nyűgösre sírta magát az éjjel.

Hiába szól le érte, addigra már begyújtott alatta.

Ég, frissen pörkölődik a szöszös hús,

vékonyka donga.

Marokkal körbeérem a felkarját.

 

A tenger magától nyílik szét,

vörösen csillog az orrnyereg fölött,

összekeni a vér, ahogy szorítom.

Nincs baj, ezen is átértem.

Az isten megbocsát, könyörülni kénytelen,

hogy tükörbe tudjon nézni.

Aljas, mert üdvöt kínál.

 

A bölcsek tenyéren hordozzák a hajnalt,

de engem ez nem érdekel.

Az összes parti kavicsra emlékszem,

nagy zsákokkal hordtam el őket a víz mellől.

Nyár végén ki kellett szórni az udvarra,

idegen tájakra kerültek miattam,

mert nem vihettem magammal egyet sem.

 

A szívről leszokhatnék végre.

Vigye magával a lelkeket is,

annyian voltak a zsákban.

A kereszttel vele együtt temetkeztem a halálba.

Mit keresem az élőt a holtak között. Ugyan.

Nincs itt, feltámadt a kavicszuhatagban.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s