Rabruha

 Egy vetett árnyékkal még tartozott,

de napok teltek el, mire belátta, és átnyúlt a fák felett.

A vonalakat mégsem törhette össze,

rávetültek a vékonyka húsra.

 

Áteresztő csont a fény. Nem látni az arcot,

a kéz is rejteget, hosszan futó sáv lélektől a lékig.

Ott mélyre ásnak a szivacsos túlpartiak,

helyem keresik a folyóban, vigyen valamit a víz.

 

Talán lehetnék hídpillér. Dioptria egy lencsében,

egy kisgyerek kezében kacsázó kavics.

Vagy karóra mindig kioldódó csatja

a bosszantó felismerésben, hogy félrehord a szív.

 

Láttam eltávolodni a párhuzamosokat,

megszédültem, a csíkok elbillentek.

Mintha a felkar íve csak a hátról szólna.

Hogy mekkora kardot tetováltatok a gerincemre,

 

messziről látni-e cseresznyevirágzásnak,

két darumadárral körülötte,

vagy csak a csigolyák domborodnak újra.

A pántokon mintha szárnyak lennének,

 

ahogy esik rá, hadar a fény.

A sodródó hús szívörvény a rövidülésben.

Elcsigázott térdekkel omlik elém.

Szertepillant, hasas lombokat igéz meg.

 

Bunda János István festménye

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s