Nagyhét

Nagy csöndet kellene összehordani mindenfelől.

Induló vonat zúgását a sínek mellől.

Néma nyitányát a tavasznak,

megleshetetlen bujkálni, ahogy a kazlak

között a zizegő szalmaszálak,

pálinkaszag az orgona illatában.

Rábízni magam a szélre.

 

Test homorúságát a dombság széléről.

Szív szomorúságát a kardok éléről.

Mint jó szamuráj, fordítani el a pengét,

beleszúrni, felmetszeni a hasat,

először balról jobbra, majd lentről fölfelé.

Megtagadhatatlan.

 

A lábaimra te köss madzagot.

Illetlen ne nyíljanak szét az ajkaim se,

majd imádkozzon értem a jószerencse,

hogy ne vígy engem a kísértésbe.

Mert olyan könnyen szakad szét a szám.

 

Utána narancsszínben autózz ki hosszan,

céltalanul, víz mellett az alkonyatban,

ahol a hűséges kékek messziről köröznek,

mint a csönd, amibe elültettelek téged.

 

A sásból, szívem, susogd messzire,

elvisz a húros, jóisten tenyere.

Gondol csak oda, nincs rá semmit tenni,

pikkelyes a napfolt, felszárad, és semmi,

de semmi nem vonhatja vissza,

habzó csöndemet hirtelen kiissza.

Áldjon meg az isten érte.

Bunda János István festménye

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s