Délre vonulnak

A mélyeket akartam, aztán a közelieket.

A sétálóutcát, templom felett a fényt.

Később a vadcseresznye mögül vártam,

mintha előidézhető lenne, hogy kilépj.

 

Indulok. Mint a többi kitagadott isten,

ez is csak annyit ér, akár a madarak.

Egy elgázolt galamb összeroncsolt teste,

vízimadár súlya a roppanó híd alatt.

 

Alkonyatkor megint elhittem.

És nincs már bennem sem ember, sem isten,

érteni, hajnalban hogy kelhet fel újra a nap.

Mikor indulnak meg egymás felé a bogarak.

 

A temetőkertben feltámadt a szél.

Milyen hidak, milyen vonatok jönnek szembe –

most ez a dobként forgó fejfájás kísért  –

bárcsak lehetne kaviccsal dobálni őket.

 

Kerüljön el minden hártyás láb.

A szivacsos csontok végre csak kiszáradnak egyszer.

Sírkövekről verem le, mint más a diót,

a két kőbárányt, de nem hullik le egy sem.

 

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s