Búgócsiga

 Bunda János István festménye

Image

Látod, túléltük ezt is.

Egymásra csúsztak a tömbök az uszályok alatt.

A bokrok inai feszülnek, rugóra jár a kéz,

de végül mindig olyan esetlenül ejted magad mellé.

Föntről zajokat merít az éjjel, Krakkóból nincs tovább.

Mindig ugyanaz a szivarfüst, ugyanaz a nagykabát,

mintha az állandó gyűrűzések elnémíthatnák a tengert.

 

Itasd fel a folyónyi vizet.

Szivacsos szíved mindent elbír – legalábbis azt mondják.

Nincsen baj, csak tanulj meg hazudni végre.

Hazudni reggelt, nappalt és éjszakát, ahogy annyian.

Nem tárni ki minden ajtót, ablakot, mi van.

Nem várni az érkezőket a küszöb felett,

nem nézni vásznat, hátha festékes lesz,

nem ágyazni meg. Ruhástól dőlni le a földre.

 

Másnap az egészet úgyis újrakezdem.

Fészkeket verek szét félelmeimben.

Hosszában vágom fel a fák ereit,

boldogtalannak látom a szív törvényeit.

Mert sem állat, sem ember, sem varázslat

nem oldja fel ezt a kettős terhet, méla vágyat,

hogy szeretni képtelenség.

Mert minden félrebillen, elcsúszik, mintha löknék.

Pedig csak elképzeltem, milyen lenne egy tengely mentén.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s