Forgó

Öblöket kerestem, hátha kitapinthatnak.

Gomb. Lassú korsó. Vagy üveggolyó méhe.

Hajnalra lettem védtelen,

mikor a lift húzódzkodni kezdett.

 

 

A lépcsőházban ülve kiszakadtak testedből a kövek,

fogaimhoz simultak, hűltek és merültek,

mint víz alatti apró rákok, csigák, halak.

A gyomor nyugodt köreiből átsugárzott rád.

 

 

Kiszakadtak a gang üresen kongó körei,

balra a fekete kabát, jobbodon a holdszín

ezüstösen megengedő szürke.

Vasárnap délelőtti rádiózsongás az utcafronton.

 

 

Az üvegen keresztül lestem a lakást,

gyerekkori szobádra kérdezve rá, melyik.

Te az árnyékfoltra mutattál,

de csak az én arcom zúgott a lámpabúra helyett, ez itt.

 

 

Az én szemeim redőzték be a hallban ásító létra fokait,

végigbillegtem a domború téren, addigra már

korlátok között, a mosószerillat feletti stégen.

Lassan pirkadni kezdett.

 

 

A lépcsőházban ültem. Nézd csak. Tudom, hogy a szótlanság egy álom.

És végül mindig mellébeszélünk, szorongatunk, felállunk.

De abban a végtelenül védtelen nagy térben,

ahol gombok, korsók, golyók keringtek egy liftben,

valamit láttam abból, milyen ketten egymás mellett lenni,

nem marni, nem gyötörni, egyszerűen lenni.

Barátom, most, hogy a szívemig zsibbadtam,

mégiscsak elmondom, szótagolva, lassan,

abban a mosószerillatban én beléd szerettem.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s