Kötél

 

Az ég olyan lila, mint fátyolos bőr

az ütéstől feszes ember arcán.

Puffadt, vízzel teli szemem

hiába borogatod, a sajátodra emlékeztet.

 

Morzsás talajba töröltem a lábam,

belül csak ringott a mély.

Lapályos, kerek térre vágytam,

ahol nincsenek nevek.

 

Magányom nem futható ki, ez hazugság.

És hazugság a többi kép is,

amit nem te festettél.

Hazudik minden szín azon a péntek délután.

 

Emelj föl, kérlek, újra,

vigyél a karodban végig az utcán.

Szívem, szemem olyan bolond,

a tied előtt hiába takargatnám.

 

A templomba, amiről meséltél,

be kéne ülni végre.

Nézni a keresztet,

képtelenségre képtelenséget,

 

hátha találok mozdulatlan szavakat arra,

hogy a kínhoz kötnek, és kemények,

de a karodban látom oldalra billenni az enyémet,

mennyi szál – olyankor elfelejtek félni.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s