Új versek

Fák II.

 

Elképzelt az erdő, telis-tele fával.

A tó körül órák hosszat bírtam futni,

belezavarodva a számolásba.

Leesett a hó is, a vízen nyomokban olvadt,

mintha középen egy óriás kopoltyú

lemeze verdesne.

Csak a halak voltak a parton.

Csak közelebb kellett volna menni.

Kipiszkálni az ikrákat,

és a vadkacsák elé dobni,

legalább azok ne haljanak éhen.

De nem figyeltem az időre,

olyan könnyen vettem be a távot.

Csupasz volt a szél, és egyre boldogabb.

Hallgattam a fákat,

a gömbölyded ikrákat az arcomba égette a szél,

kifújt helyeit hűteni kell,

lázas ráncaim.

Lomok

 

Mintha tárgyakon múlna a felismerés,

a maghasadt álom merre hajlítja térdeit,

ki előtt borul térdre.

Lágy ez a föld,

nem sebzik fel a belső combot,

se a tarkót hullámai.

Pedig érintik,

hallom, ahogy félrenyelik a vizet.

 

Ilyenkor rögeszmések a villamosok:

hajnalban mind az őrületig néma,

átlátszó üvegre karistol mondatokat.

Vitorlabontás

 

A bordacsonkok színére máig nem emlékszem.

Pedig tíz tonna festék mállott le a fáról

együtt a védőrétegekkel.

Lassan köröztek, mialatt a víz a kabinokba zúdult.

Fel-felbukó konzervdobozok sodródnak utánam,

meglékelt dinnye ostoba súllyal és némi felhajtóerő.

Nincs, mi kössön a földhöz.

Már nem keresik a halottakat.

Merülés

A mélyben néma sünök,

óriás palackok ürülnek,

s te fulladsz.

Tapintsd ki a buborékokat,

légy kicsit érzéketlenebb.

Ennyi érzékszerv csak csalódhat,

szem, fül, orr, nyelv, test, elme gyászol

türkiz szín hajnalokat, holott odalenn

megáll az idő.

Visszatükrözöd magad, a felszín fojtó fénye álom.

És álom a mélység is,

surrogó halak tátognak hiába.

Valami apró állat szeme figyel a kövek között.

Egy teknős bóját billent, elindul feléd.

Péklapát

 

Ebben a fényben hátrálnak a lábak.

Ebben a földben idegen marad az eső is.

Kiszakad újra a kérődző állatok szíve:

erősen figyelem, mintha csak teregetnék.

 

Balról az érkező villamos zaja zúg, a csöndes sáv.

Poláris front

 

Messzebbre nem vihet, aki szól.

A két sarkon már jártam,

kiollóztak belőlem mindent a térítők körei.

Se széle, se hossza beszéd.

Passzátszél repít, eladni visz.

Csapadékos területnek mondják,

a függőlegest emlegetik.

Mesebeszéd.

Csak az elfekvők látják higgadtnak a napot.

Tengerszem

 

És ahogy felduzzad a víz a kijáratok mögött,

egyszerre elsötétedik.

Egy fülkére több tó is jut,

ha az ember bele meszes lenne, ártatlan is több.

Így csak puhán süppednek a szőnyegbe,

kívülről olyanok, mint a macskák,

számítóak és kecsesek.

Nem kell kikerülni a többit.

Aki marad, csak a sárral törődik.

Fényes minden cipőredőben minden darab.

Blende

 

Hogy van bennem jóság,

az a szívedig ér el. Néma járvány kering

az ereimben, pedig a tiedből vették le a vért.

Még mindig nem merek odanézni.

Helyettem is szívod testedbe a vizet,

puhább anyagban keringjen a kín.

De csomós a vérem, és mindenhez tapad.

Az anyák meg nem válthatnak,

nincs annyi szó. Se tett.

Hiába vannak tele veled a sarkak,

elvágyódik, zavaros a szemem,

bármerre is nézz.

Legalább haragudnál érte, mama, ütnél meg,

gyerek ne gyönyörködjön az alvadásban.

Híd

 

A korlátot még elérem.

Az izmok lassan feszülnek,

nehogy kibillenjen a szív.

De miről is beszélek.

Parazsas csönddé omlik alattam az élet,

mélabúsan csordogál a Szajna.

Folyókat hogyan szólíthatnék meg?

Hogyan tengert vagy tavakat?

A víz én vagyok, csimpaszkodj a fémbe.

Jobbról az északi fény kerülget,

felettem magas, beláthatatlan egek.

Merre indulnál, ha újra kérlek,

ringasd ki belőlem a fellegeket?

Jeles napok

 

A zsivajból, azt hittem, kivonható vagyok.

Hogy van olyan edény, amelyben

kiáznak a talp gágogó libái,

az a sok bénán bicegő hosszú nyak eltörik.

 

Hittem, az utolsó mosoly kifeszül,

és húros hangszer lesz az arcom,

dallamokkal ékes, dúdolható.

De az ember fals, süket a kottára.

 

A szívről nevetséges lenne bármi többet.

Ne dadogjon, aki térdig gázol a bűnben,

pláne, ha illetlen, nagy szavakra áll a szája.

Meggonoszodik bennem lassan valaki.

Ikrek

 

Valaki mást feszítettek meg,

kár volt a sok szögért.

Mire lehullik a fáról,

belepi a hó is, és némi levélnehezék.

(Az árvák csöndjében nincs semmi méltóság.)

Mélyebbre eressz.

 

Sikamlós testéből halom épül,

kilúgozzák a csontokat.

Rálehel a sok nő,

sokszor harminckét fog vacog.

(Valaki elejtette, később könnyebb lesz.)

Összekoccannak.

 

Nem kevésbé magányos,

hogy hiszi az istent. Hazudott.

Mert a másik maroknyi rongy csupán,

gyűrhető, mohos vacak.

(Alig érhető tetten a különbség.)

Arcra arc, íme, uram, a fiad.

 

A latrok rég az igazakét.

Még csak nem is rád vagyok dühös, Isten,

ahhoz hinni kellene.

Egyszerűen nem értem.

Hogy nem rozsdálnak bennem a szögek,

ha álmomban is szüntelen esik.

Légcsere

 

 

A szitálásról eddig mindent elhittem.

A szél, mely tarajosra korbácsolja a betont,

hazafelé jelenésnek tűnt.

 

Az ablak magasan van,

másképp számol ki.

Jelenéshez nincs köze, halálfélelem.

Lisztet szórok alá, ne kelljen betűzni,

de mindig kifeslik valahol.

Röfög az isten, aztán dől csak el.

 

A résen visszamászok.

Lisztes lábnyomból ne igyanak erdők,

eddig is rengeteg volt, kit bújtattam.

 

Aki visszafelé, az mintha nem is lélegezne.

Ami benntart, az mintha maga is máshol.

Erősen fúj a szél.

Malom

 

Aki a zárba fémet illeszt, szeretheti a hideget.

Kihordtam a recés felületeket,

de a vajúdásban megnémultak ők is.

Az orvos szája penge,

hat hónap után még az isten is csalódhat.

Ilyeneket mondott később,

míg én a kulcsokat fogtam,

amit a kezembe nyomott.

És ezzel?

Kérdezte valaki hátrébb,

mert alattam megelevenedtek a fokok.

Csak súgni tudtam, kerítek helyet.

Legfeljebb kiszárítom, aztán morzsolható lesz.

Teába fű, minden napra ima.

Ne vessen ráncot

 

Ahogy kimúlt, a tetem köré gyűltek.

Magamban bíztattam őket, szálljanak beljebb,

hogy végre a halál ne mindig csak vegyérték legyen.

De erre elhallgattak, maguktól vetették le a hártyát.

Láttam gyerekeket, csipesszel kezükben közeledni,

azokban több kegyelem volt. 

 

Tele a tér

 

Abban a méla, télutói csöndben

végre kibillentek az erek,

áthajoltak a csontokon.

Roppant a gerinc, csavard a szíved körbe,

jönnek még fagyok.

Átitattam a vattát, a szív beitta mind, ami kifolyt,

nem veszett kárba semmi.

Messzebbre kéne menni magamból el.

Semmi nem jut eszembe, ami segítene, persze olyan sem, ami rajtam.

 Csend van, nagy csend, a kutya ugat, de ettől meg nagyobb.

 Lehet, hogy nagyon szeretjük az éjszakákat.

Lehet, hogy mégsem ölre kéne menni, pokolra.

Egyszerűen csak megállni egy téren.

Úgy képzelem, sok és asszony vagyok.

Szemben ezernyi katona, mind a sok kezem üres.

Üres a szív, üres a fej, mind a sok üres.

Az anyátok vagyok és a húgotok.

Verjen már félre, hadd rogyjon össze mind a sok térd.

(Összecsuklanak.)

Csak lesz valaki helyettem, aki mindezt újraálmodja.

 

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s