Szellemlovas

A víz minden öblögetésnél elállt, aztán kétszer akkora erővel zubogott a kezére. Az evőeszközök puha alumíniumból voltak, az egyik villa bal szélső foga behajlott, úgy kellett kiegyenesíteni a szivaccsal. Látta maga előtt az öregembert, hajlott háttal közeledett a műanyag fóliából tákolt ajtó felé, szövetkabát volt rajta, a lábán elegánsabb cipő. Az a beduin biztos sikálta már, gondolta, nagy kék lepelbe burkolózott teste mellett lassan himbálóztak a csizmák, cipők, míg a másik a sört vitte ki az asztalokhoz. Itt főleg férfiak voltak, többségében homoszexuálisok. némán szívták a cigarettát, az egyik oldalra pislantott, mintha érdekelnék az érkezők. Volt valami kószaság, bizonytalanság a mozgásában, a reggeli macskákkal ellentétben, akik egymásnak feszültek tekintetükkel a háztetőn. Legalább fél órán keresztül meg sem mozdultak, aztán a vörösszőrű macska, ő lehetett a nőstény, hirtelen eldobta magát, és onnantól minden mozdulat a feszességben hirtelen is volt, mint mikor egy páva tárja ki, és ernyeszti el a tollait. Ilyenek azok a fekete nők. A szudániaknak még a szaga is más volt, a bőrük állaga, a pinájuk íze. Egyáltalán a pinájuk, hiszen a megcsonkított nemi szerv aligha volt nevezhető annak. A szinte üvegszerűen törékeny testek minden csonkaság ellenére kitárulkoztak, és amíg a szemükbe nézett, azt figyelte, hogyan fakad ki a rettenet az íriszből, mint valami gennyes seb, tályog. Ezek a gazellatestű idegenszagú nők végül a rettenetben élveztek el, a gyönyör áthatolt a vékony csontokon, és velőig marta beléjük a kínt. Hogy ilyen van, hogy ilyen egyáltalán lehet. Hogy van férfi, aki kimarja belőlük, aztán újra és újra.

 A tetőteraszt a reggeli fény melegen nyaldosta, hosszú, izmos nyelvével körbe és körbe órákon át. Amerre a szem ellátott, mindenhol összetákolt házak, vasrácsból készült keretben puha szövettel kitömött szigetelés, bár éjszaka csak tíz fokot csökkent a levegő. Az ablakok mögött sötétség, mintha nem lakna odabent senki, az ablakok előtt viszont fejjel lefelé lógatva nadrágok, ingek, alsónemű. Hangos volt a város, az állandóan tülkölő autók kikerülték a felfestett sávokat, dudálással jelezték, ha fordulni akartak, vagy ha érzésük szerint egy másik túl közel jött. Nem volt zebra, a férfiak és nők a zenebona között szlalomoztak, hogy átérjenek. A város zenéje felemelte a testeket, a nagy leplekbe burkolózott nők lábán alul feszült a pantalló, nadrág, a férfiak fején anyagból csavart turbán tekeredett az ég felé. A nők arcán vakolatvastag festék, a házakról ezt spórolták le, alapozó és rajta pirosító töredezett, hogy eggyé váljon az utca porával, aztán a sivatag homokjával. A szemük körül vastag fekete kontúr, mintha ettől jobban látnának, vagy jobban látnák őket mások. Hogy el-elkenődött, senki nem vette észre, ahogy a homokszerű alapozást sem, amit mintha maga a sivatag kent volna fel minden hajnalban a bőrükre, mielőtt énekelni indultak.

 A város zenéje tehát életre keltette a kendőket és a nők arcán a festéket is, megannyi szemcsés anyag kergetőzött az utca forgatagában, hogy végül elegyedjen a sivataggal, és nekigyürkőzzön a víznek. A Nílus kékes-zöldes fénnyel hömpölygött mindeközben, de azt mesélték, minden héten magával ragadott egyet a nők közül, letörölte arcukról a homokot, látni engedte a valódi bőrt, elcsendesítette körülöttük a tülkölést. A szemközti teraszra egy nő jött ki, a rácsoknak csapkodta unott mozdulattal a konyharuhát, beemelte a foteleket, és a szabadon maradt helyen is csapkodott kicsit. Rovarteste hatalmas potrohot sejtetett, a mellek sem voltak kicsik, de azok fel sem tűntek a kendők miatt, a csípő viszont egymásra rakódott hústömeggé vált, kemény volt és feszes, mint a macskák tekintete, és kemény volt a ruha is, ami takarta őket. Feszesen, redők nélkül fedte őket a kendő, a halánték felett apró gombostűfejnyi tűkkel tűzte meg, ne mozduljon el. A nap alig érte, csak átmelengetni engedte a ruha alatt a testet, az oválissá redukált arc minden pórusa szomjazott. A legyek jártak jól ilyenkor a nyomornegyedben, akik a nedvedző, levedző gyerekek arcán sétálgattak, mintha korzón tennék, amíg meg nem találták a csipás szemzugot, és onnan kortyolták a folyadékot. Nem volt senki, aki elhessegette volna őket, olyanná váltak, mint az orrszarvúkban vájkáló madarak. Azt gondolhatták magukban, segítenek, a rohadásra ítélt embergyerek teste úgyis az enyészeté már, legalább kevesebb felesleges nedvvel kell megküzdeniük a csöppségeknek. Gyorsabban száradnak el, asznak össze a halálban. Nem volt több, sem más, mint a felakasztott, lógó hústömeg a piac szélénél, amin rajokban hemzsegtek a legyek, és a fekete lüktetés alatt elképzelhetetlen volt, hogy valaha húst kínáltak. Látta a hús mellett a szamarakat, amint bambán álldogáltak mögöttük a hatalmas szekerekkel, rajtuk naranccsal, mandarinnal. A gyümölcsös mellett a magárus, ő már állat nélkül, tákolt dobozokra helyezte a nagy magtárolót, amiben rekeszek választották el egymástól a földimogyorót, a napraforgómagot. A kerek babszemeket egy nő a kerítés alatt fekete burka alól kínálta, a szeme is alig látszott ki a törökülésből, két kezén vastag nedves rongy, ezzel a betekert csutakkal markolt bele a vajsárga babszemek közé, és kínálta a járókelőknek.

 Jakob messze volt, egy idegen országban az idegenség is ismerőssé lesz, ha az ember elég sokáig néz vele farkasszemet. Látta a város szélén egyre magasodó üres épületeket, mind hatalmas fekete torokként ásított nappalba, éjszakába, és Jakob közben arra gondolt, kell legyen szeretet itt is, a burka alól kibújtatott nők testében valahol mégiscsak meg kell, hogy bújjon a kéj. A szerzetes talán megint futni indult, ki kellett volna számolnia az időeltolódást, hogy pontos legyen, hogy kimondhassa, van súlya annak, hogy szeretlek. Azt jelenti, nem adlak el, visszhangzott a fejében egy közeli férfi hangja, ahogy a csillagokkal együtt összekarcolta az éjszakát. Körülötte mindenhol parabolaantennák nőnek majd néhány évtizeddel később, a város szíve ezekre lüktet, mint kerek tappancsok veszik körül a gőzölgő szívet, a legyek raját, de abban már nem lesz semmi szeretet, csak fertőtlenítőszer szag és idegesen röpködő legyek a kézfejen, amit hiába mozgat át az ujjak mentén, a légy visszajön, lassan csordogál a víz, talán egyszercsak el is áll, és akkor hiába magyarázná kontinenseken át a szerzetesnek, nem vagyok jó helyen, ő túl messze lenne ahhoz, hogy Jakob láthatná a bólintást, túl nagy lenne a sivatag torka, és elnyelné a mozgást, és egyszercsak elállna, és egy tiszta tekintet maradna belőle, ami Jakobra szegeződik, és Jakob akkor fogja, és ugyancsak mereven áll, nincs már légy sem, igyál csak, gondolhatná egy anya, mássz meg engem, gondolhatná ez a Jakob nevű férfi, miközben Katmanduban egy Dum nevű szerzetes szelet támaszt fel, és Egyiptom felé küldi.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s