Szárnyas ajtók

A kávézóban a szárnyas ajtók felé fordítottak minden széket, az asztalokat is furcsán a rövidebb oldalával állították. Ha melléült két férfi, mert nők még mindig kevesen voltak, ebben a hosszanti várakozásban telt a délelőttjük, délutánjuk, és így maradt abba minden éjszaka is. Jobb napokon és az évek előrehaladtával már nem egyedül érkeztek, a kisasztal maradt a kávénak, teának, a nagyobbra a tábla került. Mintha rájuk öregedett volna az élet, ugyanabban a zakóban könyököltek a fán, annak korcához koccantak a kockadobás után. Az egyik cigarettázott, a másik a vízipipát szívta, a harmadik az ujjait ropogtatta, a negyedik talán csak arrafelé járt, kintről látta meg, már folyik a meccs. Az állás nem változott, hol az egyik, hol a másik nyert, de összességében kiegyenlítődött a játék. Mögöttük egy púpos öregember ült, jobb karjával egy székre támaszkodott, ballal gyakran megdörzsölte a szeme körüli bőrt vagy az asztalon összegömbölyödő macskába simított bele. Bár a simogatástól mindez messze volt, két ujjal bökte meg az állatot, kívülről úgy tűnt, elzavarná, aztán később kiderült, nem azért nyúlt hozzá. Ezt tudta az állat is, nem moccant, boldog nyugalommal terebélyesedett az asztalon tovább, ha idegen macskák kezdtek dörgölőzni a karfához, széklábhoz, az öregember felállt, és hangosakat tapsolt a macskák felé. Tudod, Jakob, arra gondoltam, mégis a legszebb az elmúlás, és ez a valahai férfi akár te is lehetnél. Annál az asztalnál, a szárnyas ablakoktól balra támasztanád egy másik széken az alkarod, és Edit helyett idegen állatokat hessegetnél el. Úgy tennéd, mintha ő is látná, mintha nyári frissen sült sütemények, kelt tészták körül hajtanád el a legyeket, ne köpjék be a porcukrot, amit kérésére a tetejükre szórtál.

 Később a gyárvárosban sétáltam, a kikötő körül épült hangárok mára üresen konganak, de elképzeltem, talán te is hegesztettél ott rezet vagy mást, talán a te izzadságod is beitta ez az ezeréves kőpadló. A hajóépítő műhelyben minden faforgács között egy-egy macska bújt meg, némák voltak és aprócskák, mint a Kairóban látott galambok, kistestű, anyám így mondta volna, hogy pontosabb legyek. Kijavíthattál volna te is, jó irányba tartok-e, hogy valóban a fűrészpor között kell keresselek, a tengerszaggal keveredő szemét szagát ugyanis addigra megszoktam, úgy is mondhatnám, elfáradtak a szervek és a receptorok is. Volt abban a kikötőben valami mélabús, ezt is biztos én láttam bele, mondhatnád, mert Alexandria valójában derűs város, és akkor a bolhapiacra gondoltál volna. Hát mondom, én jártam arra is, a gyárak körül a földön minden volt, szó szerint szétszórva, ablakkeret, mikrohullámú sütő, csavarok, törött csillár, régi rádió vagy épp varrósdoboz. Editnek meg kellett volna vennem a Singer varrógépet, de csak a műtőslámpát és a rozsdás biciklit fotóztam le, kerékpárt, ahogy Edit mondani szerette. Tébláboló gyerekek a vashuzalok között, jobbra a híd körül mindenhol pálmafák, egy férfi, aki megszólított, vennék-e hasist, és ugyanaz, akinek visszafelé cigarettát adtam. Akkor kezdődött a szürkület, és tudod, aznap megértettem ezt a színt, amivel annyi minden elfedhető, annyi fájdalomra ír és orvosság. Először csak puncsszínű lett az ég, és a maradék fehér házon mindez továbbömlött, locsolt az úristen, mielőtt egy újabb napot hagyott volna el. Láttam az embereket, ahogy szedelőzködni kezdenek, hatalmas zsákokba kezdik el pakolni a suhancok a telefonkagylókat, a letépett fejű babát, mintha másnap valaki épp azért jönne.

 Akkor már taxiban ültem, a forgatagban csönd lett, vagy valaki belül tekert le bennem valamit, amitől lassabb lett a szürkület is, lassabban múltak a fények, lassabb lett a puncsszín is és a locsolás. Engedékeny is tud lenni, ez jutott eszembe, aztán összezavarodhattam, mert a taxis kezébe nyomtam egy húszast, és kiszálltam a sétányon, ahonnan órák múlva bírtam elmozdulni. Saudade. Edit így mondta volna egy másik kontinensen, szavakat keresve erre a szomorúságra, mélabúra, amitől ember jobb, ha távolabb áll, elhúzódik, és nem akar a szemébe nézni. A hullámtörőkön vastag fogantyú, talán vasból, de elrozsdál az is, mire megtalállak, nem lesz hullám, aminek ne engedelmeskednél. Az autók itt már hangosabban dudáltak, három-négy sávban szelték az utat mögöttem. Megbökött egy néma férfi, hirtelen nem is értettem, mit akar, mit beszél, ingattam a fejem, hagyjon békén, menjen tovább, mire leköpött, és ahogy távolodott egyre jeleket mutogatott felém, ahogy a csuklóját szelte láthatatlan késsel, és mutatott felém, aztán a nyakát ugyanazzal a késsel, és megint felém, végül az ég felé, és utána felém. Saudade. Így nyílnak ki a szárnyas ablakok zsalugáterei, ahogy a tenger felé fordulok némán, tudod, Jakob, az jutott eszembe, ez most olyan, mintha sír szélén lennék. Éppen olyan bugyuta és esetlen, éppen úgy toporgok, és arra gondolok, menni kéne, el kéne innen menni, de valami miatt elnehezült a lábam, kitölti lassan a puncsszín és utána a szürkeség. Félre ne érts, Jakob, minden jó van, mögöttem dudálnak, hallom a tenger morajlását és a seregélyeket is végre, csak belül lett nagy a csönd azóta, mióta bekopogtak érted a katonák.

 

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s