A halottak városa

A sivatag felé vezető útból csak az élesen ívelő kanyarokra emlékszem, pedig tele volt a fejem kérdésekkel. A konzul sokáig nem szólt egy szót sem, vékony és sudár alakja himbálózott nadrág és az ing mögött, legalább két számmal nagyobbnak hatott. A negyedet katonák védték, neki elég volt kihajolnia az ablakból, az őr már nyitotta is a sorompót. Jakob előtt is ugyanúgy emelhette fel, gondoltam, de talán ő nem autóval jött, és magától. Idegességemben a fülemet kezdtem piszkálni, a csigás hajlatokban két hét alatt összegyűlt a zsíros testváladék, a körmömmel kapartam ki, aztán szétdörzsöltem az ujjaimmal. Ettől persze zsírszagú lett a két utolsó párna, mindegy, majd kezet mosok.

A konzul leállította a motort, és felém fordult. Bent ne kérdezz semmit, amíg ébren vannak. Majd kisétálunk a sivatagba éjjel. Nem ismertem ezt az embert, de egyedül benne bízhattam, tőle várhattam segítséget, hogy megtudok valamit Jakobról. Az Odeon hotelben az öreg pincér az ő számát firkantotta fel egy szalvétára, ittas voltam, és zárni akart már, de makacskodtam, hogy addig nem megyek sehova, míg nem mondja el, amit tud. Ő győzött, ha ez valaha verseny volt kettőnk között, mert nem beszélt, Jakobnak hűen tartotta a szavát. Így képzeltem legalábbis, ahogy hazafelé botorkáltam, a járda emelkedőin és lejtőin félhangosan mormogtam, beautiful friendship, my dear, a kurva anyád. Pedig nem kérhettem rajta számon semmit, ugyan milyen jogon tettem volna, mivel bizonyíthattam volna, hogy Jakob a vér szerinti nagyapám. Szerethette az öreget, mert a neve hallatára szétszaladtak a sötétbarna bőrbe vésett árkok és barázdák, megfiatalodott, ahogy megismételtem nagyapám nevét, de hirtelen komorult el, amikor hozzátettem, hogy keresem, és segítenie kell. Előbb rendeljél, mondta angolul, a tegezése fájt, mert túlmutatott a nyelven, lekezelő volt, mintha ostoba unokaöcs lennék, aki családi titkok után kutat.

A szalvétafecnit a markomban tartottam, később dühös lettem, mert ésszerűbb lett volna a belső zsebbe rakni, még véletlenül se hagyjam el. Ne gyere ide többet, búcsúzott tőlem el, és nem fogadott el borravalót. Ha hinnék a gondviselésben a tartozáson merengtem volna el, hogy vajon milyen kamat az, ami elévül ennyi év után. Az utcafronton hajózási bolt jött szembe, a falon egy hatalmas teknőssel, előtte pedig acélból készült henger alakú konténerek, tele szeméttel. Napokkal később ezek a hengerek megteltek tűzzel, és akkor még jobban jártam, mert ha csak úgy egy-egy földön heverő kupac lobbant be, attól semmi jóra nem számíthattam. A piacon domborúbbak voltak a páncéljaik, a rácsos kalickában volt vagy húsz darab, de csak egy-kettő bírt felmászni valamennyi hátára, mintha kilátásért küzdene. Hiába, a rácsokon belül csak rácsok vannak. Ezt mondhattam volna magamnak is, ha már ilyen okos vagyok, de csak felnyögtem kínomban, hogy még egy teknősben is több törekvés van a fény felé, mint bennem. Hogy Jakobot keresni sötétségbe mutat, és abban a sötétben kihalt utcákon járok, a halottak között, ahol szemetet égetnek az utcagyerekek.

Reggel kétszer csöngött ki, mire beleszólt egy férfi, halló, mondta, én viszont elbizonytalanodtam, mert igazából nem gondoltam végig, mit fogok mondani. Azzal mégsem kezdhettem, hogy a seregélyeket követem lassan kilenc hónapja, és azzal sem, hogy Auswitzról nem bírok beszélni, ezért kérdezni akarok. Jakobra kellett volna terelni a szót, rákérdezni, tud-e róla valamit. Vagy az Odeont emlegetni, dadogni egy néger pincérről, utána vigye tovább ő a szót. Végül zavaromban bemutatkoztam. A vonal túlsó végén hirtelen lett nagy a csönd, a mellcsontján éreztem a kagylót. Fasza, káromkodtam, ez is hiába volt. Megismételtem, mire a konzul légzése hallhatóan felgyorsult. Korábbra vártalak. Sikerült meglepnie, a tegezés még csak hagyján, de a hangja olyan volt, egyszerre olyan meleg és finoman számonkérő, mintha aggódó anyámmal beszéltem volna egy hét szabadság után. Hol vagy most, kérdezte, El Behoosban, válaszoltam, negyven percen belül ott vagyok a metrómegállónál. Honnan ismerlek fel, kérdeztem, ezüst Peugeot, de akkor már belevágtam, rajtam barna bőrkabát van. Megtaláljuk egymást.

Az egyetemről ismerlek, ismételte meg, én akkor már nem értettem semmit. Az úton végig egy szót sem szólt, csak cigarettáról cigarettára gyújtott, és kínált, tegyek így én is. Közben szólt valamelyik rádió, de nem a szokásos egyiptomi arab, hanem finom jazz, de ezen már végképp nem volt időm értetlenkedni.

A lakásban a felesége és a két kislány már vártak minket, az előszobában egy magyar származású politikai elemző ledobott táskája hevert. A férfi magyar volt, de Spanyolországban nevelkedett, aztán egyetemre a Sorbonne-ra járt, és most a török barátnőjéhez készült. Kimérten vizsgálgatta a poharát, aztán oldalra szólt a háziasszonynak, kibonthatja-e a hozott csomagot. Hirtelen eredt meg a nyelve, ahogy beleharapott az édességbe, hogy ő bizony ebből nem tud keveset enni, és most az ünnepek alatt is legalább öt kilót magára szedett. Ahogy a szájához emelte, szétválaszthatatlan lett a bőrszín és az édesség színe, nem tudom, hogy a spanyol napfény vagy a francia iskola miatt, de a vöröses szakáll körül marcipánszínű volt a bőr. A szeme, mint a tenger, azúrkék, erős kontrasztja volt önmagának. Kicsit bántam már, hogy idejöttem, törtmagyarsággal kezdett érdeklődni irántam, holott úgy éreztem, itt most egyedül nekem lehetnek kérdéseim. Magyarországról beszélt, hogy az emberek mindig panaszkodnak, sportot űznek belőle, így mondta, és valamiért a lovi jutott eszembe, na meg persze megint a nagyapám. Neki mindegy, Trianon vagy épp ’56, de mindenki a múltban él, úgy kapaszkodnak bele, mint a vízfelszínen lebegő szitakötők a hínárba, és erre elszégyelltem magam, hiszen akkor én is csak egy apró rovar vagyok, ízelt lábaimmal a mélyben.

Hiába mentegettem magam, rávágtam höcögve, de hát ez gyöngyhalászat, az emberek derekára finom szalaggal vannak a kövek kötve, és azzal merülnek alá. Nem hagytam, hogy közbevágjon, képzeld el, a tengerfenék felé egyre változnak a színek, először még látod a felszín közeli fényeket, aztán megtörnek ők is, és zöldül és mélyül a szín a kagylók körül. Ott már a szalag színe sem látszik, a selyemből biztosítókötél lesz, vékony fonál, ami összeköt a levegővel. Egyszerre pánikolsz, hogy többé nem kapsz majd levegőt, de közben alattad az a rengeteg kagyló, és az a rengeteg hit, hogy azokban mind igazgyöngy van, hogy elengedni a derekad körül a selymet valójában nem más, mint szabadság. A kezedben a kagyló, nehéz, súlyos mindennapokat juttat eszedbe, hogy fel kellene érni, és aztán újra alámerülni, mintha a hétfőt kedd követné. A férfi ekkor már rég nem figyelt, bambán nézte a félig töltött medence felszínén úszkáló levelet, az ilyen érdektelenség mindig lenyűgözött. Mennyi hazugságot sűrít össze a figyelem.

A konzul ekkor lépett ki a teraszra, koccintsunk a megérkezésre, mondta nyájasan, mi pedig követtük a szobába. Nem volt rosszabb, mint majd pár nappal később a Holtak városában töltött idő. Embereket kerülgetni vagy üresen húzódó falakat, egyazon érzés. Tudom, hogy valahonnan jöttem, az érkezésben van távolság és közelség is, sokáig hallottam még a taxist, aki kihozott, a kezemben gyűrögettem a visszajárót, és volt valami homályos ingerültség is bennem a kiszabott ár miatt. Pedig harminc font nem nagy pénz. Ha egy labirintusnak van kapuja, akkor itt az állatpiac volt az. Rossz volt az emberek szemébe nézni, a bűntudattal nincs mit kezdeni Egyiptomban sem. Először a gyerekeket figyeltem, akik marokba fogták a galambokat, két lábukat összecsippentették, a szárnyaknak így már mindegy volt, használhatatlanná lettek. Szaporán követték az előttük trappoló férfiakat. Aztán a ketrecek, amelyekben a borzok, szalamandrák, sólymok teste töppedt össze, mellettük a pár hetes kismacskákkal, vadak és élelem néhány rácsnyira egymástól. A ketrecek tetején kitömött sivatagi rókák, tátott szájjal ordítottak a Holtak városa felé. Beljebb zegzugos utcák kezdődtek, ahol a mosószerszaggal keveredett a húgy, a kiteregetett ruhák felett apró nők hajlongtak, úgy tettek, mintha az ingeket, nadrágokat igazgatnák, de talán inkább engem néztek. Tudtam, merre kell menni, egy napom volt arra, hogy megtanuljam a térképet.

A konzul először lerajzolta, aztán magyarázni kezdte a vonalakat, az állatpiacon túl a zegzugos utcákból érsz majd ki a sírok közé. Aztán elhallgatott, és sokáig csak a lapra koncentrált, ami azonban elém tárult, teljesen hasraütésszerűnek tűnt, mert felülről egy kibogozhatatlan labirintus volt csak. Egy pillanatra elmerengtem, ha ezek a vonalak mind egy-egy sírt jelölnek, és a Holtak városának egy szelete mindez, kis esélyem van csak a túlélésre. Ha egy kutyát látsz, attól ne félj. Baj akkor van, ha falkában jönnek. Ha az utcagyerekek kéregetnek, kedvesen, de élesen küld el őket. Köszönj előre, bárkivel találkozol. Ha kövekkel dobálnak a kölykök, előbb-utóbb kijön majd egy férfi, és rájuk szól, abba fogják hagyni. Ha már ők is ellenségesek lesznek, akkor futás.

Egyenesnek tűnik végig. És olybá, hogy nem vétheted el. Felül egymagas minden fal, nincs mecset vagy torony, ami vezetne. Nappal se Hold, se csillagok, ha megvárom, az már-már öngyilkosság. Jakob erőseket lépett, felül minden fal egymagas volt, jobbra, balra sikátorok, sehol egy lélek. Nem tudtam, minek örülnék jobban, ha jönne valaki, vagy ha sokáig senki. Jakobnak mindegy volt, halottnak halottak között a helye, és így is lépett tovább. A Hold már fent volt, csillagból alig, felhős lehetett az ég. A távolból zörgést hallott, talán többen vannak, futott végig rajta, aztán az, hogy gyertek. És istenem, milyen magas ez a hajnali ég. A szám nekem addigra már összeszáradt, később a tükörben barna csíkot sikáltam le, elnyílni se hagytam, olyan erősen szorítottam össze. A csoport elég közel ért, hárman vagy négyen lehettek, Jakob nem láthatta. A kurva anyátok, káromkodta el magát, mire az idegenek is felemelték, ami a kezükben volt, a sötétben jól elkülönült egymástól a négy árnyék. Jakobnak apám villant eszébe, hogy Edit talán most ébreszti, és húzza le róla a pizsamát, látta az elnyíló ajkakat, álomtól áporodott ízeket lehel maga elé. A kurva anyátok, ismételte meg, és nekik támadt, annak ugrott, aki a legnagyobbnak tűnt. De épp csak annyi ideje maradt, hogy tarkónál érezze az ütést. gerinc mentén hasított végig a fájdalom, a tüdeje összeesett, egy töredékmásodperc alatt kiszállt belőle minden levegő, a fulladás nem szép halálnem. Édes istenem, túléltem már annyi mindent, és most itt fogy el a levegőm, gondolta, aztán őrülten kacagni kezdett, sakálként nyerített fel a Holdra. Hogy nézd, isten, ennyit ér egy ember, szakíts ki végre az élők közül. Legyen már vége, ordította, és közben folytak a könnyei, de úgy képzelem, az öröméi voltak mind. A négy férfi zavartan kereste egymás tekintetét a sötétben, mert a kószáló fehérember az ő nyelvükön szidta az istent, öljetek meg, nyihogta tovább, mire az egyik oldalra suttogott, ez őrült, és a többi megkönnyebbült, hogy nem ő lesz, aki ezt kimondja, elég csak helyeselni, és legközelebb messziről elkerülni ezt a holdvilágképűt, mert ez a démonokkal cimborál, és nincs istene, mert ebben a démonok tanyát vertek, ezt a holtak meghívták magukhoz.

Mikor felébredt, addigra szétoszlott az égett szemét szaga, a porban feküdt, és falak vették körül. Mire kiélesedtek a fények, egyértelművé vált, hogy egy sírboltban van, a labirintuson kívül került, mert eggyel beljebb van. A térkép egyenes vonalai kiszélesedtek, ő azokba belekerült, és talán jobb is így, a labirintusból úgysem akart kijönni, talán ez már a túlvilág. A holtaknak a holtak között a helye, az élőknek pedig az élők között, és látta, ahogy apám vállára táska nehezedik, Edit a kezét fogja, tél van, sál és sapka rajta, egyre pirosabb az orra, Edit pedig mindenfélére gondol, négyre érted jövök, előtte lesz még időm tejet, kenyeret venni, este leckeellenőrzés, én még legalább húsz év múlva sírok csak fel. Vagy harminc, mert az idő itt a holtak között holdtöltéről holdtöltére felszívódik. Mint valami lila zúzódás, végül csak sárga lesz, majd bőrszínű, Jakobban is feltámad valaki, és úgy lép ki belőle, akárha sírból tenné. De annak a valakinek van arca és vannak könnyei, annak van ereje és tekintete, és nekem muszáj vele farkasszemet néznem, muszáj megkeresnem az aprócska kutyatetemet, amiről a feljegyzéseiben írt. Legalább egy vékony csontot találjak abban a félreeső jobboldali sírboltban, a tizenhatodik sikátoron túl, ahonnan egy mecset is látható nappal, ahol a seregélyek ugyanúgy rikácsolnak, mint Szegeden tavasszal. Amely sírbolt mögött az ég felé azóta kinyílt a tér, ott kell legyen az aprócska kutyatetem, ahogy Jakob írta, elnyíló a szájjal. Talán tacskó lehetett, és bizonyos, hogy csak pár hétig élt, még az is lehet, az utcakölykök játszottak vele, amikor szétverték a koponyáját. Nagyapa, túlzol megint. Ez a kiskutyát egyszerűen megmérgezték, mert ennyi port nyelni a Holtak városában nem lehet. Mert a halált magadba inni, szétrepeszteni a torkot, nem lehet. Mert Edit négy előtt nem fog boltba menni, hiába telik a Hold, és hiába ülnek pár tömbbel arrébb a kövér asszonyok, hiába van lábaik között hatalmas kosár tele hallal, az én kezemből kicsúszik Jakob, és nincs, akit leemeljek a keresztről, amíg magamat feszítem fel. 

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s