A kísértés

Az égbolt színe fehér, és fehérek a kisállatok hasán a szőrszálak is. Ahogy nézte a rózsaszín csupasz bőrt, Edit arra gondolt, van lágyság, ami tényleg halálra ítéltetett, és ilyenek ezek az apró állatok is. Kitapinthatóak az erek lüktetései, mint Jakob halántékán az a kék ér, görbén dudorodik. Edit ennek a görbeségnek támaszkodik, és erővel rugaszkodik el onnan, még látja, ahogy finoman elemelkedik a földtől. Jakob teste ott marad a pulzáló érrel a homloklebeny alatt, a teste mintha béna lenne, nem bír mozdulni, mióta a csípőjében az idegek összecsomósodtak. Hexensussz, mondta az orvos, de később már csak a hetek számát mutatta. A hatból úgy lett öt, hogy Edit közben elrugaszkodott, Jakob finoman ellentartott, hadd legyen legalább a nőnek könnyebb a mozgás.

Pedig tudta, hiába a hosszú éveken át edzett izmok kötege, Editen nem tud segíteni, csak vaksi jeleket mutogat éjszakánként vagy pirkadatkor, amit a nő ugyan ért, de valójában képtelen felfogni. Képtelen arra mozdulni, amerre Jakob mutatja, sőt, éppen ellenkezőleg, Jakob keze hol tükröződött abban az éjjeli ellenfényben, hol a hajnal lilás foltjai éktelenkedtek rajta, amelyek elterelték Edit figyelmét. Ha Jakob azt mondta, indulj, Edit egyszerűen hátradőlt, a gerince kívülről úgy tűnt, ki akar fordulni, mint mikor hátracsavarta a vállát. Ha Jakob intett, Edit az ég felé kezdett nőni, minden pórusa csúcsosan növekedett fölfelé, és Jakob ekkor már hiába szólt volna, hogy azt a rengeteg fölösleges kitüremkedést majd valamikor le kell csiszolni, hogy ennyi fölös emelkedést nincs ember, aki elviselne, mert az istenek ezt a játékot maguknak teremtették.
Az idegköteg megrándult, Jakob egyszerűen figyelmetlen volt és óvatlan, máskor szívesebben mentette föl magát: csak idő kérdése volt. A hátizmok összehúzódtak, a test ellentartott, ahogy Jakob nemrég, mire az izmok az idegvégződéseket kezdték el nyomni. Megint a kitüremkedésekkel volt a baj, a helyéről kikerült fonalakkal, folyamokkal, mintha az egész élet erről szólna, gondolta Jakob. Addigra Edit már a fák hegyén járt, aprókat szökkent a lombokon, egészen elfeledkezett a férfiról. Legalábbis ezt gondolták mindketten. De belül az idegek és izmok fonadékai újra emlékezni kezdtek, mint az átszerelmeskedett éjszakák során, Edit érezte a szeméremcsontjának ütközni Jakob húsát, ahogy fel-felszántotta a hüvely rostos falát. És Jakob újra érezte a gerinc mentén végigfutó nyilallást, ami elsőre jeges rémülettel töltötte el, hogy akkor itt a vég, és Edit szájában fog meghalni, de a semmiből egy villanás alatt a hidegből kéj lett, a gerinc mentén oda-vissza szaladó borzongás. Az agyáig hatolt máskor, most viszont egészen a szemfenékbe, mintha acélkéseket forgattak volna benne. Őrület.

És Edit ekkor már a tábor felett járt, nem tudta, hol van, csak azt, biztos és régóta tanult mindennapok vannak mögötte. Átjárta a rettegés, de nem úgy, mint a hirtelen beállt hideg szokta az ember csontjait, inkább úgy, mintha mindig is ott lett volna benne, és most a külvilágra rezonál. A kettő egyszerre szétfeszíti a testét, a rettegés, amint előhívja a rettegést, és nincs mögötte semmi. Napról napra fordítja ki a testből a testet, a lélekből, ami maradt, minden korcsosult fonadékával együtt, hogy aztán Edit ne tükörbe ne merjen nézni, hanem attól rettegjen, mi lesz, ha valaki a szemébe néz. Elviselhetetlenek a tekintetek.

A táborban csak gyerekeket látott maga körül, miközben belülről hallotta Jakob hangját, amint győzködi, induljon, hagyja maga mögött őket. Emlékezett a műtőre, hallotta az összekoccanni a műszereket, és látta a koszosfehér lepedőn a levagdosott végtagok darabjait. Volt, aki csuklóból hagyta el magát, egy másiknak a csípőforgóiból készültek mintát venni. Nem a fájdalom a legrosszabb, nyilallt belé Jakob hangja, hanem a mozdulatlanság. Az elhajlás szervei elgémberedtek, lassan megalvadt a vér.

Már kint volt. A falon túl lenni azt jelentette, nincs is fal, nincs, ami meghatároz, körbevesz és emberré tesz a hétköznapokban, a falon túl nem voltak mozdulatlan kapcsolódási pontok sem. De a nagy mozgásban kioltották egymást a hangok, nem volt se koccanás, se fények, csak szivárgó vér. Edit látta, ahogy Jakob abban a székben ül, nézi az esőt, órák óta nézi az esőt, és a homlokát dörzsöli, vajon Edit megint elérti-e a mozgást. Akkorra már az orvos egyet mutat, szétfeszíti az ujjait, megemeli az alkarját, és Jakob muszáj, hogy elvigyorodjon, Edit most int felé, kitartja a mozdulatot. Tiszta hiány a csuklód belső felszíne, Jakob. Azokba az ágakba kapaszkodom.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s