Kék

A gyomortájéknál indult, vagy egy kicsit lejjebb, a beleknél. Nézte, és közben kigúvadt a szeme, most kellene megint felpattannia, ha valamire való gyávaság maradt volna benne. De úgy döntött, nem indul el. A cigaretta karnyújtásnyira volt, a fehér abrosz kíváncsian várta, mit lép. Ez képtelenség. Látta, amint Jakob előredől, látta, hogy hosszabban, mint máskor. Vagy csak képzeled ezt is, intette le magát, és fészkelődni kezdett a széken.

A nő szép volt. Edit igézve nézte, először csak az arányokat méregette, hosszabbak a karjai és a mellkasa is túl széles. Férfias szinte, ahogy a csípőjével összevetem a felsőtestét, de a nő ekkor már régóta ült, nem lehetett tudni, Editnek igaza van-e. Előredőlt a nő is, Edit látta, nem is Jakobhoz szól, de úgy tűnt, fél szemmel mégis odales, Jakob nézi-e őt. Megint az az őrült gomolygás. Hallotta a kapucsengő berregését, látta Jakob mögött a kaput, ahogy becsapódik. Siet, nem figyel rá. Edit hagyd abba, most még abbahagyhatod, még nem nézted elég ideig ezt a nőt. Az anyajegy a nyakgödörben. Ez is milyen szép. Jakob kitartja a mozgást. Dőlj már vissza, vagy meg kell, hogy érintselek. De Jakob gyorsabb. Látod, nincs semmi baj. Alul az a rettentő mélység, mint a cirkuszban, pedig most lentről nézed, végigér-e. Hogy leesik-e, igazából az a kérdés. A gomolygás csöndesebb, csak ne történjen semmi. De a nő felnevet, igazgatja a haját. Jakobot nézi. De nem, nem nézheti, Jakob hátrébb ül. A nő aranykarperece lustán csillan meg a karján, az is milyen szép. Jakob kettesével szedi a fokokat, siet hozzá. Edit úgy képzeli, nem csatolja le. Úgy képzeli, ez a nő szereti, ha közben rajta van valami ékszer. Az jó hasonlatokat ígér, a férfiaknak kihívás. Jakob szereti a kihívásokat.

Jakob kopog, talán ebből lesz a beceneve is, mert annyira csúnya egymás mellett a két szó. Jakob kopog. Ezt az úristen se hagyná. Szülj csendesebben, mondja mellette valaki, és felnevet, Edit nem érti, mire mondhatnak ilyet válaszul. Ő megint hallgat, már van, aki nézi, óvatosan odapislant, méregeti, Edit állja a tekintetét. Ettől az zavarba jön. Aztán ugyanaz még egyszer, és akkor már az ő arca borul el. A kurva istenit, ne bőgj már, és a körmét a tenyérbe vájja. Mindig, ha ásítana, vagy ha sírna, ne lássa más. Csak Jakob látja a félholdakat a kezén, mintha valami bicebóca rigó nem találta volna a helyét benne. Pedig csak Edit az.

Jakob ott áll, a nő szép. Mondom, hogy szép, most is az, Jakob két perce csak itt van, a jelenben él, hiába búcsúztak nemrég egymástól. Edit messze, nincs itt. Edit fullad, de erre nincsenek szavak. És orvosság sincs arra, ha az ember hetekig lázas. Félhold, ami időtlenül telik. Nincs annyi lázcsillapító, se fájdalom, ami kihordja végre ezt a kínt. Edit hallgass, ne nézz fel, akkor nem zuhansz. A madzag bár vékony, de annyit gyakorolta. Ez most egy újabb próba, hogy erősen koncentrálj, ne zuhanj le. Alul a vastag szivacs, és alul van Jakob is, onnan néz, azt is hihetnéd, hogy szurkol. Mert ő elhiszi, hogy végig tudsz menni. Elhiszi, hogy az a nő csak a te fejedben létezik, csak a te fejedben húzza be az előszobába, csak a te fejedben szakítja szét a nyakkendőt. Csak a te fejedben fekszik egyből az asztalra, és csak a te fejedben húzza az ölére a férfi arcát, hogy is lehetne máshogy. Jakobnak nincs is arca, Jakob csak a szemedben látszik. A te fejedben nyitja ki az övét, csak ott merevedik, csak ott nem gondol rád, csak ott nem villan elé a te öled, és a kettőtök különbségei. Csönd van, Edit. Az a nő már el is ment, Jakob itt ül, felnevet, nincs semmi a fejeden kívül. Fordítva. Minden a fejedben van, a fehér abrosz és a cigaretta füstje is. És nem volt rajta karkötő.

Alulról nézi, derékszögben metszi egymást két sík. Egy, amin megy, és egy másik, amit a kezében tart. Egyensúlyozik. De felül mégis könnyebb. Lentről olyan messzinek tűnik, de hirtelen belül ujjongani kezd, hogy mégis van megváltás. Nem történt semmi, a zsinór se szilárdabb. Egymás után lép, jobb és bal, jobb és bal, közben tartja a rudat. Felette kék az ég. Nincs madár, se lombzaj, a sátor viszont szétrepedt. Jakob nem áll semmilyen kapuban, nem kopog, a nyakkendő nem szakad. És ahogy erősen nézi, a bal kéz mintha egyre könnyedebben fogná azt a rudat, nem is marokkal, csak az ujjakkal puhán, könnyedén, szinte nem is. A fejét nem látom, gondolja Edit, túl nagy a fény.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s