Szigony utca

Középen most csak nők voltak, összegömbölyödve, mint a macskák, a bohóc közöttük lépkedett. Akinek kellett, megnyomkodta a hátát, Edit nem értette, miért van szükség erre, az ő derekát is, mélyebbre. Finoman, még csak nem is testsúllyal nehezedett a keresztcsontra, amitől Edit behorpadt, és megfeszültek az izmai. Nem is olyanok, mint a macskák. Nincs bennük még semmi puhaság, de az igaz, karmosak, és tele vannak dühvel. Mindegyik nő ott középen, azokkal a széttárt ölekkel, amiből sugárzott valami nehéz erő, arra figyelmeztette Editet, valahogy úgy kell itt megmaradnia, hogy eggyé válik velük és ugyanakkor kívül is kerül, más lesz a neve és a bőre színe is. Láthatatlan, hogy ne vegyék észre.

Legközelebb megint terpeszben kellett. A térdei fájtak, de pokrócot nem akart alárakni, a nagy kerek fej figyelmeztette, anélkül jobban hat. Stimulál. Dőlj előre, súgta, Edit pedig előredőlt, és a földbe temette az arcát. Az ujjak mögött nincsen semmi, csak sötét, ebbe nézz bele. Az ujjak mögött ugyanúgy csak te vagy, magaddal nézz szembe. A düh megöl, szétrág, látta elsuhanni azokat a régi testeket, megannyi csupasz fejbőrt, később az elképzelt penészes koponyákat, az üregeket, amikből pitypang nőtt, és összekarcolta a csont valahai rétegeit. Látta magát, ahogy most itt fekszik, az arca csupa feszület, mint a józsefvárosi lakatlan házak, éppen olyan sötétség és hűvös árad belőle. Az utca macskaköves volt, erre tisztán emlékezett, a lámpa fel-felvillant, ahogy aláért, de előtte és utána nem volt semmi. A bedeszkázott vagy téglával kirakott vakablakok mögül úgy érezte, valaki leskelődik. Ha lett volna mersze, bemászik, lefeszíti a deszkát vagy egyszerűen fogja és kioldja a lakatot, hiszen akkoriban csak mutatólag pattintották össze, tudta mindenki, nyitva van.

A sötétséggel sosem ott helyben van a baj. A sötétségben múltak és jövők érnek össze, a sötétséggel az a baj, a jelenen kívül van, gondolta Edit, és egy pillanatra megállt. Érezte, ahogy lassan kitölti a testét a rettegés, valami távoli megmagyarázhatatlan émelyítő érzés, amiből jó lenne kikecmeregni, össze ne dőljön miatta az a romos ház. A lakatlanokat nehogy ne tudja senki felmelegíteni, ahogy belélegzi és kilélegzi a csöndet. A homlokzat íveit elengedi a legfelső réteg, finoman szitál a por, a himbálódzó fényben hol eltűnik, hol előtűnik, Edit Jakobra gondol. Hogy jó lenne, ha láthatná ezt a szépet ő is, jó lenne, ha csak a szépet látná Editből is, nem ezt a belső lakatlan teret, ahol előtte még senki sem járt.

Most óvatosan nyisd szét a keresztezést, hallja, a térdére még nagyobb erő nehezedik, feszül, pedig a vádli puhán mozog, nincs benne semmi vadság. Párhuzamosak legyenek, térdtől lefelé egy irányba mutassanak, az sem baj, ha másokhoz hozzáérsz. Edithez nem ér senki, és ő sem ér senkihez, Figyeld a tested, és tiszteld a határaid, hallja, de mindez mintha burán kívül, artikulálatlanul ütközne belé, hallja és mégsem képes tisztelni, elönti a düh, és egyre erőszakosabban nehezedik saját súlyával a padlóra, felvillan előtte egy arc, a bohócé, ahogy a nagy fejét ingatja jobbra, balra, de a teste mégis biztonsággal áll, nem billeg.

Edit alkarral tartja magát, ott még stabil, nem remeg bele. Csípőtájékról ered a mozgás, amit később alig bír tartani, a térdére pöffeszkedő test mintha sokkal nehezebb lenne, vagy ilyen, csak még nem ismeri. Fáj. Fájnak a térdnek az alkar elfordulásai, hogy bár tartja a testet, de igazából olyan végtelenül messze van tőle. Fájnak a csípő tágulásai, hogy úgy tesz, mintha nem lenne határ, mintha a test gumiból lenne, nyújtható, ernyedő anyag. És fájnak a térd körül az izomrostok, szűkül a szeme, ahogy telik az idő, nem lesz könnyebb, ellenkezőleg. Hirtelen a körülötte lévő nőkre gondol, akik mind hangosan szuszognak, kisóhajtják magukból a fájdalmat, telelélegzik, csak Editnek nem megy, ő legalábbis ezt gondolja. Hogy csak benne van akkora romos sötétség, hogy azt a gomolygó házat mégis újra kellene meszelni, újragondolni a homlokzatot, a pergő vakolatot és kint a himbálódzó fényeket is. Mert ez ebben a formában elviselhetetlen. Ahogy beléköltözik, ő maga lesz a ház, minden tégla és deszka, ami a vakablakot alkotja, hozzá kiált, őt szólítja meg. A fülében dübörög az utcasarki kisgyerek, aki mosolyog, hogy van vajas kenyér és cukros vajas kenyér és sós vajas kenyér, és mellette az anyja, aki ugyancsak mosolyog, míg ő házakról beszél, lakatlan terekről. Edit, fogd be végre a szád.

Nem a deszkákkal volt a baj, ezt később belátta. A macskaköveken is végig lehet menni anélkül, hogy beszorulna a cipő sarka. Csak kicsit kell puhábban lépni, lassabban, jobban figyelni előre, mit mutat az utca. De azokat a téglalapokat békén kell hagyni. Nem menni be, nem bontani le a szemeket a harisnyán, kötésen. Csak a sarokig kell eljutni, ahol az a kisgyerek áll, és akkor elmúlik a térd körül és a belső combok körül is minden feszület.

Kegyelmes isten, milyen messze vagy.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s