Fehér tenyér

Jakob haja hátul begöndörödött a víztől. Innen nézve eltorzultak a hát ívei, sokkal nagyobbnak tűnt a különben apró, izmos test. Kétoldalt két szivacsdarab, a háta mögött egy párna takarta, valahogy odacsippentette könyökkel mindhármat, hogy ne lássam a bőrét. Az ablak feszítőfái mintha egy festmény kerete lett volna, amiből ki-kihajolt Jakob és kihajolt Jakobbal együtt a fény. Egy pulóverbe próbált belebújni, miközben apró szuszogásokkal erőlködött. Tudtam, hogy a sebeket takarja, és tudtam, hogy előlem takarja őket, ne kérdezzek rá. Pedig nem is az volt a legrosszabb. Előredőltem, hogy megérinthessem a hajlást, de idegen volt minden mozdulat. Belémhasított a felismerés, én ezt az embert mélyen szeretem, időn és érzékelésen túl, mintha nem lenne határ. És hogy ez éppen olyan képtelenség, mintha egy ablakkeretből dőlne hátra egy párnával, szivaccsal körbedúcolt férfitest.

Aztán ez is elmúlt. A párna kihullott, a szivacsok tompán puffantak a földhöz, Jakob pedig már pulóverben fordult felém. Nem a meztelensége hiányzott, láttam nőket és férfiakat, akik nem tudták, mi a test, és mégis életeken át mosdatták egymást. Én csak annyit láttam, a testem kívül és belül is tarajos kemény sár, mint a megfagyott Balaton vize télen. Rettegtem, hogy én nem akarok korcsolyázni rajta, vörösre hűlt ujjakkal toporzékoltam, Ki akarok menni, mire apám utánam szólt, Akkor induljál. Az a gyötrelem, hogy neki mindegy. Az a gyötrelem, hogy hagyja, elinduljak a tóból, gyötrelem, hogy tőle akár beszakadhat a jég, mit érdekli őt a lebegő csonttá fagyott testem. Férfiakról akkor tanultam a legtöbbet. Van gyötrelem, és hagyják. Van gyötrelem, és egyedül hagynak vele. Nem számonkérés ez már ennyi év múltán, csak a csodálattal vegyes rettenet, mint az állatok, a beteget, az életképtelent magukra hagyják.

A kerti vízcsapokat nem tudtam elzárni. Először csak a gumi szélén csurdogált, aztán ahogy próbáltam ráfeszíteni, még jobban elkezdett folyni. Mintha a kezem csak ellentétes mozgásra lenne képes, mint amit szeretnék, mintha kizárólag rombolni tudnának az ujjaim. Felnéztem az ablakba, Jakob még mindig ott állt. Szerettem volna megszólítani, legalább annyit odakiáltani, hogy Így többet ne nézz rám, mert nem bírok ezzel élni, de csak rekedt motyogásig jutottam. Ne nézz többet rám, kezdtem hozzá megint, de akkor már éreztem, hogy a kert fellazult, a talpam átázott fűcsomóban áll. Ahogy megmozdítottam a bokám, lucskos hangot adott ki a tapicskolás, Hallgass, intett a fű, és intettem volna én is, ha nem felejtek el addigra beszélni. Éreztem, hogy van szám. Kell legyen, mondogattam, hiszen a nyelvemmel elöl és hátul, lent és fent körbetapogattam a fogaim. Van nyelvem, vannak fogaim. Nem fulladok. Erre elmosolyodtam, mert ilyenkor már ugyan minek levegő. Jakob teste bután áll a keretben, megszólíthatatlan, és megszólíthatatlan vagyok én is. Jakob, könyörgöm, nézzél rám. Volt benne valami olyan mély csönd, ami versek mélyéről merült fel néha, A kínhoz kemény kötelek kötnek, morzsoltam, és azt is, Évek múlva majd emlékeznem kell erre. Most csak Jakob arca a fontos. Szélfútta, eső verte,/ omló falak közt/ réme a múltnak. A száj helyén a vékony hártya, mint a tó jegén az a vastag páncél, legalább akkorát kellene, hogy roppanjon. Jakob, elmondhatatlan vagy, és pont addig, amíg én.

A cirkuszban először egy bohócot láttam, csetlett-botlott, nem találtam viccesnek. Aztán jöttek a légtornászok. Jakob hozzám fordult, figyeld a kezét, a hintőportól fehér lett a tenyere, az enyém nyirkos az izgalomtól. Egyszerre ketten rugaszkodtak el. Szemben egymással, mint később a hátunkon a sár. Jakob fogja a rudat, és fogom én is, majd int, ha indulhatok. Akkor induljál. Hallom apám hangját, és hallom a magamét is, ahogy elnémulok, mert folyik a kerti csapból a víz. Jó lenne, ha most nem csúszna meg a kezem. Jó lenne, ha tarthatnám. Int, egyszerre lendülünk. A test a legnagyobb ívben feszül, előre, hátra, de itt az irányok új értelmet nyernek.

Olyan fehér a bőrömben az ezer mélyedés, hogy nem lesz szappan, ami kimossa. Nyelem a port, a hasam alján mély és hosszú villanások, forró kések a rettegéstől és a szédülettől. Talán ez akkor mégsem álom, hanem a trapézon vagyok, és most felettem Jakob is repül. Érinthetetlen, az majd csak egy röpke pillanat lesz, nem akkor, amikor nekem jól esik, hanem amikor a két rúd is elég közel kerül egymáshoz. A legközelebb, hogy átvehessem a testét. Addig csak magára figyel és a másik lengő rúdra, hogyha elengedi a sajátját, megfelelő ritmusban kaphassa el azt. Most már átellenben van, én elengedem a jobb, aztán a bal karom, hiába fordulok ki csípőből, Jakobot nem látom, csak érzem, ott kell legyen. Ő lát, tág tereket enged át a combja között, a terpesze közt szinte hallom, hogyan sikongat a szél. Még egy utolsó, és most el fogom engedni. Csak a ritmusra figyelj, hagyd a bohócot. Lezuhansz, súgja belül az összeégett száj körül a hang, gyötrelem, hogy ezt kilélegezzem, hogy végül ne roppanjon a lábaim alatt a jég. Jakob most fordul, saját tengelye körül körbeengedi, forgatja a szelet, szorítja, ahogy a kerti csapra próbáltam a tömítést. Hiába. Szeretlek, Jakob, de a trapézon biztosan érzem és értem és tudom, ez képtelenség. Nem tudom, mi van a halálon túl. Kell legyen egy másik, ami megfog, ha elrugaszkodok, legalább képzelnék valami fehér port, egy rudat, vagy valami rögöset, mint a sár. És akkor megfog. A zuhanásban nincs csönd, csak zöldek. És lassan beleúszik valami kék.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s