Páncélosok

Ilyen fekete nem is lehetne a világon. Végképp nem a talpa alatt, és mindenhol körülötte. A feltámadt szélben mintha a fákból is fekete lé csorgott volna ki, eső helyett az verdeste a vállait. Fekete folyt le a kanálisba, a járdák töredezett kockaöveibe is úgy tűnt, nem az idő, hanem a fekete harapott bele. De abban a torokban sem volt semmi, csak olajos sötétség. Ahogy a bőrét beterítette, lassan kezdett nehezedni a levegő is. A hüllők fulladnak így, gondolta Edit, lábtól fejig beterített testtel pislognak bután, aztán már azt sem. Elnehezednek a lábak, mozdulatlanok, elnehezedik a has, és benne a salak is, mozdulatlanok, elnehezedik a tüdő, a léghólyagok utolsót feszülnek, és úgy maradnak. Vagy elnehezedik a tüdő, és a hólyagok ernyedésükben lesznek mozdulatlanok, apró redős felület, mint a teknősbékák nyakán és végtagjain a bőr, amit most úgy képzel, még lélegzik, mozog. Végül elnehezedik a nyak, annak összes inas rostja a gége körül. Kegyelmes isten, megnémulok, gondolja Edit, de már nem nyel, nem kiáltozik, ugyan kinek tenné ebben a mélységben.

Nézte a feldíszített fenyőfa alatt a gyereket, a konyhából lengedezett a bejgli illata, de belül valami mégis szilánkosra tört. Jakobra nézett, Jakob elhallgatott, míg Jánost figyelte. A gyerek ott ült körbebástyázva magát a mozdonydarabokkal, minden tökéletesnek tűnt ilyen beállításban, később egy fiók mélyén a többi karácsonyi kép között. De csak a mozdulatlanságra lett figyelmes a Jóisten, ahogy nézte, valami nem stimmel, súgtak volna össze a szomszédok, mire Jakob végre felegyenesedett a fotelből. Nem szólt semmi, a karfa nagyot nyekkent, ahogy megkönnyebbült. Az előszobában bakancsot vett fel, sálat, sapkát, és kezében a kesztyűkkel kinyitotta az ajtót.

Van az a hideg, ami leolvasztja a bőrt a testről, de nem a mínuszokra gondolt Jakab, hanem a gyerek arcára, ahogy üres tekintettel nézte a mozdulatlan, halott mozdonyokat. Körülötte mindenhol egymásba illeszkedő sínek, falsima csatlakozás a vastag szőnyegen, az apró keresztleceket gondosan festhették meg idén is. Azt bámulta, míg a gyerek illesztgette a síndarabokat, finom kattanás minden sóhajtás előtt, mintha elfelejtett vagy nem mert volna levegőt venni Janika, míg a sínek össze nem érnek, míg a fal sima nem lesz. Most, annyi évvel később, mit szólnál, Jakob, ha látnád azt a hatalmas szobát, ahol egy könyvespolc peremétől indultak a vonatok, csöndben épültek a sínek, mint elnémított felvételeken, csak a mozdulatokat láthattad volna, ez már talán erősebb anyagból van, de ugyanúgy kézi munka, egyesével festegetett darabok, hogy a kerekek felszánthassák, végighasíthassanak a matt védőlakkon. A könyvespolc előtt végig, a sarokig, ott ívesen fordult a páfrány mellett. Amikor arra járt a vagon, árnyék vetült rá, elfedte a képzeletben beleültetett nőket és férfiakat, a nehézkes barna koffert mind azzal az olcsó selyemmel, amiben Móricz Éva napközben a ruha alatt takarta a testét. Azt a selymet, amit aztán az Andrássy 60.-ban hiába szedtek le róla az őrök, nem lett meztelenebb, Ennél csupaszabb nem lehetek, gondolta, míg a blúz gombjait gombolta. Hiszen a test csak test, épp olyan bőr, mint a többi, mint az őr feleségéé, aki talán ugyanazt a szappant dörzsöli magára, mint Éva, akinek a szagától ugyanúgy merevedik az őr farka, de a feleséget már ismeri, ebben a rabban pedig csupa titkos mélység rejlik. De az őr nem ezt gondolta, csak izzadni kezdett a tenyere, kifeszítette az orrcimpáit, és feszülten figyelt, nem is a nőt figyelte, hisz nem látott abból semmit, csak a vágyat érzékelte a világból kívül, belül.

A vasúti kocsiban hálát adott az árnyékért, már szúrta a szemét a fény, jól esett a felhő, ami eltakarta. Honnan tudhatta volna, hogy az csak egy egyszerű páfrány, hogy a sínek végül körbeérnek, és mindezt egy könyvespolc előtt teszik, talán épp az impresszionisták albuma előtt. A páfrány után dombok jöttek, a szobában ösvényeket alkottak már a könyvek, annyi volt belőlük, öt-hat darab hevert egymáson felfelé, hanyagul levetve, de a síneknek mégis feladat volt. Megbirkózol vele, kérdezte egy másik dombon egy másik könyv felett Krebsz Gyuri, mikor János végre hátrébb dőlt, Kész. Krebsz Gyuri rárakta a korábban összepattintott síneket a könyvekből tákolt emelkedőre, felállt, és bedugta a konnektorba a dugót. A mozdony sisteregni kezdett, gyerekkori mondókák jutottak eszébe, ahogy vigyorogva Gyurira nézett, „Si-ha-ha-ha, fut a vonat, repíti az utasokat. Ha hegynek megy, a kerekek ezt suttogják: “Se-gít-se-tek!”, de nem mert megszólalni, hiába voltak a legjobb barátok, tizennégyévesen az ember már nem mondja ki, amit elsőre gondol. Krebsz Gyuri soha nem tudta meg, abban a fáradt őszi délutánban, amíg a fény ellenük dolgozott, János is ugyanazon a soron merengett.

Végig az ablakok alatt, Csak fel ne nézz, ne lásd meg a diófát, hogyan engedi el egyszerre az összes levelét. Aztán az asztalra fel, végig a radírhulladékokon, szétszórt lapokat kerülgetve, lefelé megint a könyveken, egy kiszuperált nyomtató ferde ívein, mert bírják a sínek. Éva nem is érti ezt a sok dombot itt a város mellett, régen kevesebb volt, vagy ő lehetett figyelmetlenebb. Az alagút gyerekkorából megmaradt, egyszerre várta és reszketett, nagynénje azzal ijesztgette, ilyenkor lopják ki a bőröndökből a halottakat, De hát Tante, lakatot is tettem a zárra, ahogy mutattad, hogy nyúlna bele bárki? Aztán mikor megérkeztek, némán pattintotta a reteszt, ilyen néma volt, amikor az alagút után újra visszakerült az időbe, és arcon csapta a fény. Krebsz Gyurinak vettek karácsonyra igazi alagutat, ahogy nézték azon az őszi délután, Krebsz Gyuri szájzugából csorogni kezdett a nyál, csak akkor riadt, mikor a szőnyegre hullott. Egy ekkora csöpp semmiség, de ahogy megzavarta a vonat zakatolását, felhasította a dobhártyáját, mint egy óriásra tágított pillanat, üres, kongó medence, egy napok óta szomjazó torka, amiben egy csöpp víz szilárd talajt ér. A szobában a falhoz támasztott kartonlapok alatt siklott a mozdony, gőzerővel húzta maga után a vagonokat, mert a nyomtatótól erőt kapott, a lendület még az ajtóig gyorsította a mozgást.

Editnek is eszébe juthatott volna, ezek a vackok elemmel működnek, de elszégyellte magát. Talán Dezsőnek van. De ki az az őrült, aki Szenteste becsenget, Szervusz, ne haragudj, de segítened kell, nem mennek a vonatok. Erre Dezső majd bután néz, a rádióban nem mondták be. Miért, esett még hó? És kíváncsian kijjebb jön, a kardigán kevés, de persze a fene gondolta, hogy Jakob majd becsenget. Összébb húzza magát. Elem kellene, Dezső. Segítsetek. Dezső ezt már végképp nem érti, Jakob, honnan lenne karácsony este itthon elem? Töltsd meg bejglivel, vigyorog, aztán hirtelen fagy az arcára a mosoly, mert későn veszi észre, Jakob most nem viccel. Tényleg nincs, ne haragudj.

Nézne a táskámra, kérdezi Éva, és elindul a mosdó felé, a vécé nem túl tiszta és hideg, ezt már nem fűtik, libabőrös lesz a feneke, ahogy az ülőke fölé guggol. Ne ülj rá, soha ne ülj rá, hallja Tantét, közben az orrfacsaró húgyszag már belakta az összes hajlatát, átvehette a ruha és a kombiné is. Ez eszébe jut majd az Andrássy úton, ahol nemcsak a feneke lesz majd libabőrös, ahogy a sarokban leguggol, hogy könnyítsen magán. Megint az a szag, de ez csak a sajátja, napok, hetek alatt termelt bélsár és vizelet. Ettől nem kellene undorodnod. Mondj könnyebbet. Mondj bármit, és én elhiszem. De csönd van, mint az alagút feketéjében, olajos és nedves, zsigerig hatolnak a hangok és a szagok, az íz csak a sajátja, saját öle és nyers szájszaga, ahogy rohadni kezdtek a fogai a rések közé szorult ételmaradékok miatt.

Át a küszöbön, ki a folyosóra, végig az emeleten körbe. A csatlakoztatásokról nem beszélek. Van vonat, amit eltérítenek, vannak sínek, amelyek máshova visznek, Jakob is hazaér egyszer. Az arcára dermednek a könnyek, csak kifújta a szél, válaszolja majd, ha Edit rákérdez, de Edit nem kérdez semmit, tudja, csak a szél fújt. Jakob lassan nyit be, Hátha lefeküdt már, hátha nem kell a szemébe néznie, hátha nem kell látnia azt a csalódottságot és fájdalmat, amit ő okozott a saját fiának. Dühös magára, mert egy pillanatra dühös lett Editre és Jánosra is, pedig ők aztán semmiről sem tehetnek.

A nagyszoba csöndes, puhán löki be az ajtót, belül feszíti a kinti hó és a szél. A hóra koncentrálj, úgy könnyebb, a havat látod, képzelj derékig érő kupacokat, a lábad is alig bírod megemelni, a levegő csípi a tüdőd, az orrod nem érzed, de te mész, Jakob, megemelkedik a hó, Janika szeme se könnyes, csak kicsípte a hó, megdermeszti a könnyeket, a sóhajokra nincs idő, túl hideg van ahhoz is. Van hó, ami eltemeti a kupacokat, van hó, ami betemeti a síneket is.

Egy perc sincs abban a feketében. A zakatolás valahol a végtelenben összeér, vannak ilyen sínek, kell, hogy legyenek ilyenek, alagúttal égbolt helyett felettük. Oda nem emeli fel a szívet senki, a kemény betontömb felé nem vágyhat senki, Éva, te se tedd. Ha lehunyja a szemét, olyan, mintha semmi sem változott volna, akár aludhatnék is, vagy álom is lehetne. De kinyitja, és akkor a tompa sötétben olyan egyedül lesz, mint még soha. Ott az a rengeteg ember a vagonban, a kocsiban még öten rajta kívül. Megérinthetnéd is őket, vagy megszólalhatnál, hogy hallj valami emberit, felnevethetnétek, hogy oldódjon a feszültség. De nem teszed. Megvárod, míg kiér a vonat a kartontáblák alól, megvárod, míg meglátod a parkettát és a küszöböt, hogy abba bukj fel.

Fogalmam sincs, végül honnan szerzett Jakob elemet. Anyám életében csak a sötétségről és a hóról hallgatott, ha szóba kerültek a régi karácsonyok, a bejglit unásig tudtam, az ízeket és az illatokat is. Aztán ő csodálkozott a legjobban, amikor eltűntek a sínek a polc elől. El az asztalról, a nyomtatóról, a küszöbön sem zakatolt át semmi. Egy hűtő méretű kartondobozt vettem elő, és sínestől, vagonostul belepakoltam mindent. Körberagasztottam, nejlonnal körbetekertem, és leragasztottam azt is. Nem tudom, mitől félek még mindig. Talán, hogy Edit mégis elkezd a hóról beszélni. Hogy Éva egyszer nem megy ki vécére, nem lesz libabőrös a feneke. Vagy egyszerűen csak odaszól a kabinban a többieknek, Maguk is félnek? Tiszta őrület, mondja, és felkacag.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s