Fenn

Térdig ért neki a fű. Ahogy lépett, izmos lábai jobbra, balra billentek, lassú mozgással, mintha levegőt szívott volna mélyre minden apró felület. Nehézkes volt kicsit a mozgás, az egész testet döntögette. A sínektől kerítés választotta el, alig volt magasabb, mint a varjú. Két másik közeledett felé, aprókat, de erőseket ugráltak, egy méterrel arrébb egy galamb ült. Van valami világon kívüli ezekben a gubbasztó galambokban, gondolta Edit, és gondolták a sínek, ahogy megemelkedtek. Edit hátrébb húzódott, a város megint néma maradt. Jakob mellette aludt párnákkal kerítette magát körbe, Edit a másik oldalon, a feje alatt nem is volt semmi. A varjúnak mintha keze sem lenne, úgy rázkódik, Edit ne bámuld, mondogatta, az őrülteket nem illik, vedd le róla a szemed.

Jakob megpiszkálta a tüzet. Tegnap érkeztek a Bükkbe, azóta sem találta a fát. Kétszer indult neki, a megszokott ösvényen, nem téveszthettem el, most ezen rágódott. Amikor először kereste fel, egy barátjának tett ígéretét tartotta meg, Indulj el Bükkszentkereszttől, nem vétheted el. Bele fogsz ütközni. Korhadt, halott, szembejön veled. De ha megtaláltad, öleld meg helyettem is, én évekig nem tudok még menni. Jakob arra gondolt, ha lenne isten, nem hagyná, hogy elvétse a sövényt, az ösvényt, javította ki, mert ez most nem Edit, nem az ő testében tévedt el.

Sokáig emberek jöttek szembe, különös formáció, mert az anyja, mióta Jakob az eszét tudta, még nem mászott hegyet, erdőben is alig járt, talán csak akkor. Mintha irtózott volna a csöndtől, és a belehasító reccsenésektől, pedig tiszta volt a lelkiismerete, nem félt az semmitől. Úgy nevelte fel a gyerekét, mint a nádas, csak susogni hallotta a város, amikor Jakobhoz szólt. Aranyszínű nádas, amiben Jakob apró madárteste megbújhatott, a nyakán azzal a világos csíkkal, jelezve, kiválik majd egyszer, és elhagyja őt is. A nádbugák hajladoztak, és alig telt el öt év, akkorára nőttek, hogy egészen eltakarták a tavat. Jakob elámult, amikor meglátta, ilyen is lehet. Hogy hiába telt el annyi év, gyerekként a nádas sokkal ismerősebb volt, minden rejtegetés ellenére kevésbé félt tőle. Körbesétálni most annyi, mint aranyporban körözni ujjal, a csillámot még napokig a leglehetetlenebb helyeken találja majd meg. Mint elkenődött szemfesték, emléke valami szépnek és mesterinek, de reggelre csak sötét foltok maradnak belőle a szem körül. Edit hajnali fáradt arcai a tükörben, amíg ő mögötte mosta a fogát a fürdőben.

Kevéssel múlt délután egy óra, de a fák között csípős volt a levegő. Vastag sávban kitaposták körülötte az utat, amikor az anyjával ment, úgy rémlett, vékonyabb volt a föld. A fákat vörösnek, barnának, aranynak mutatta az ősz, visszafelé ez majd zölddel, sötéttel vegyül. Gondolom, az alkony miatt, mormolta Jakob, de ez még olyan messze van. A földet nézte a lába alatt, aztán a fákat, melyik az, és mennyi van még hátra. Ahol az avar vastagabb volt, felül összezártak a lombok. Mama itt lassíthatott le, gondolta, itt állt meg, és fordult vissza, itt kellett megfogni a kezét, és noszogatni, ugyan jöjjön már vele végig. Mama elmosolyodott, Szerintem ez még nem az a fa, menjünk tovább. Az avar néma volt, Jakob nem is értette, ennek szólnia kellene hozzám, de a haldokló levelek érzéketlenek maradtak. Jakob most egyre puhábbakat lépett, hol van már az a nyers, vad lépték, amki valaha volt. A feltört Achilles, a sebes rüszt, mindez mára Edité lett. Edit lábát töri a cipő, az ő járása gyorsult és keményedett. Az elöl lévő fa mintha a mellette lévő után nyúlt volna, az ágban nem volt semmi kecsesség, se gyöngédség, és abban sem, ahogy a másik elértette a mozdulatot. Mögöttük a kiserdő ezüstszürkén feszült az ég felé, Edit lélegezz, minden fa mint egy vékony pálca, intő jel, meg kellene állni. A kiserdő elhomályosodott később az emlékeiben, csak a két fekete törzs maradt, ami keresztbe szelte az erdőt, mint Edit méhét az a bőrdarab. Sávok keresztben a méhen, és keresztben a hüvelyben is, ezzel élj tovább, Edit, Edit, lélegezz. Aludd ki reggelre a sövényeket, nincs kerítés, nincs harag a szívben. Tele halott levéllel az aljnövényzet, az évek során havonta kicsorgó vér, alvadt vérdarabok, elhulló állatok az avar alatt.

És akkor megérkezett. Nem volt kérdés. Nem volt nagy pillanat sem, egyszerre csak ott volt ő is, és ott a fa. Balra a tábla a ménesek felé, az meg alig volt magasabb nála. Félbetörve, vajon mi kell ahhoz, hogy egy fa így pusztuljon el? És mi kell ahhoz, hogy a halálhoz zarándokoljanak, évről évre, egymásnak ígéretet téve, Elmegyek, megkeresem, megölelem, tudni fogja, ki vagy, ki vagyok. És csak ott áll. A tetején csíkokban a vastag szikkadt háncsok, mint öregemberek arca fényben, valaki ebben is mélyre ásott. Az odva Jakob szívével volt egymagasságban, és persze, hogy megint Editre gondolt közben. Hogy vannak olyan üregek, melyek belakhatatlanok az emberben, se maga, se más nem ér hozzá. És azok napra nap szikkadnak, boldog boldogtalanságban szikkadnak, nem akarnak fészek lenni, csak barázdáltak. Belülről nézelődnek, nincs, aki kívülről megérintse őket, a rettenetig magányosak. Aztán lefoszlanak felülről a lombok, megalvadnak alul a levelek, nem pöndörödnek, nem sárgulnak, az aranyszín láthatatlan, felfoghatatlan, másnap, negyednap honnan bukkan mégis elő, milyen dőlésszög az, amiben megtörik rajta a fény, és megcsillan. Jakob, gyere haza.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s