A madarak is

Amikor a Jóisten végighúzta az ujját a városon, nyoma maradt. Az emberek napokig nem értették, miféle idegenek érkeztek, és cipelték lassan bőröndjeiket a pályaudvarról a körúton át az egyetemig. Talán ők hozták a bajt. Az idegenek nem győzték nyelni a port, mintha tüllön keresztül telt volna az idő a Viharsarokban, Délen minden olyan fakó és halovány, mondta Edit. A nők arca zöldesre sápadt, nagy barna szemeikkel kikarmolták a férfiakat a porból, úgy tisztogatták körbe, hogy a tiszta test el ne szökhessen később. Most már az enyém vagy, gondolta Olga, és harisnyát húzott, de közben a bőrére nem mert nézni, tele volt hegekkel a combja és az arca is. Szétrepedt a bőr, a hirtelen nyúlásoktól csiganyál vagy tojásfehérje cirádázta márványosan. De ő nem márványnak látta, nem is díszítésnek, helyette a sötétben öltözködött. Kora hajnalban vagy alkonyat után.

A fákon már alig volt levél, a délután feltámadt szél magával sodorta őket. Edit lassan nyelt, a por így hátha lassabban szívódik fel, elég kevesebb is belőle. A városban mindenhol szekerekkel igyekeztek az emberek mindenfelé, a két alak a két bőrönddel úgy tűnt, nem érdekel senkit. Aztán Edit a sínekre tette a kezét, és akkor visszahőkölt a város. A keze áthűlt az első őszi hidegben, a vékony kabát alatt libabőrös volt a teste. Megnyúlt az orra a rávetülő fényben, pedig csak árnyékok súrolták, ahogy Jakob mellett lépkedett. Az árnyék belőle áradt, érthetetlen, mintha Edit megkettőződött volna, úgy tekerte a nyaka köré a sálat is, mintha lenne egy másik, aki közben a sínekre rakja a kezét. Annak a másiknak lassan szívódott fel a por a nyálkahártyáján, az a másik őrá vetült, míg lépett.

A madarak is az ördög játékszerei lettek, ahogy egy borostyánnal körbenőtt fából vijjogtak. Csivitelésről szó sem volt. A madarak helyett mintha a fa énekelt volna, Edit és Jakob felszisszent, talán megint a Jósiten űz velük tréfát. És akkor az égre nézett Jakob, és látta kihasadni az eget, de abban a sávban nem látta újra az istent. Kékes, lilás körvonalak között az a sok fehér és vakító szín, Edit erre csak annyit mondott, Jakob, éhes vagyok. A színeket kicsavarták, a sínek mellett látta szétfolyni és egymással keveredni Jakob a kéket és a lilákat is, felül az ég összetöppedt rongyos testét, de Editet mindez nem érdekelte. Hangosan szuszogott, nagy dombos hasa alól percről percre világosság fénylett. Újratanulom az utcaneveket, gondolta Jakob, és hogy vajon mekkora az a kapu, amin egy ekkora szekér beférne, révedt el az úton zötykölődőn. Edit ekkor egy pillanatra megemelte a kezét, a sínek elcsendesedtek, és elcsendesedtek a madarak is. A por szállingózott, de most inkább úgy, mint a hó, nagy szemcsékben, akárha felülről szórnák. Edit megnyalta a szája szélét, talán lehet valami gyümölcsöt kapni a városban. Mondjuk szőlőt.

Három utcányira megeredt az eső. Csöndesen kezdte, de annál nagyobb hideggel, a kabát alatti libabőr egyre vaskosabb lett. Nem úgy, mint a déli nők teste azzal a sok nyommal, heggel, amivel nem tudtak mit kezdeni. Figyelte az arcukat, amíg erről beszéltek, minden ívet arányosnak látott, de ahogy telt az idő, úgy valóban torzultak a vonások, mintha maguknak rajzolták volna azokat a hegeket a sötétben. A púderen átsejlő sötétebb mélyedésekre nem talált szavakat, Olga most éppen elfordult, kinézett az ablakon. Lassan átitatta a húsos leveleket, a zöldeket és a barnásakat is, amelyik a földön hevert, reggelre csak sár lesz, bármilyen színű legyen is, gondolta Edit. Többnyire sárgák voltak. A sárból éjjelre alig bírtak kimászni, húzták tovább a két nagy bőröndöt, a helybéli suhancok azt gondolhatták, talán az életük múlik rajta. de persze nem múlt azon semmi. A bőröndben csak a rendbe hajtogatott ruhák, arra a pár napra elegendő ing és nadrág, ruha és alsónemű volt.

A kezemben nincsen semmi, súgta Editnek az az árnyas másik, hűvöset beszélt. Az utcán feltámadt a szél is, megemelte a sálját. Hogy emelhetném meg a síneket? Jakob hangtalan cammogott. Ha reggel lett volna, talán meg bír szólalni, de így a sötétben csak szuszogni tudott. Oldalra pillantott, látta Editet, és látta a hatalmas dióvá fúvódott testét. Ennyi hát az ember. Alatta sár van, abban tapicskol, Edit megpróbálhatna nem térdig koszos lenni. De ahogy elnézte a feleségét, az jutott eszébe, a Jóisten ujja épp olyan lassan szívódik fel, mint a város pora, az ujjak lenyomata hiába körkörös, egyszer véget kell, hogy érjen. Látta magán ezeket a korongokat, látta Editen is, és látta a síneken is. Az a diódob maga volt isten ujja. Éjjel négykézláb mászott ki az ablakhoz, hogy hallgassa, hogy dobol, hogyan veri a taktusokat. A még fennhagyott leveleket komótosan, de lesodorta, Jakob ebből csak annyit látott, a sár egyre mélyebb, és másnap Edit abban fog járni. Hátranézett, a nő az ágyban nyugodtan aludt. Most kellene megnémulni, és megvakulni, és talán megsüketülni is, hogy se a verebeket ne halljam csivitelni, se azt a fehér sávot az égen ne lássam kihasadni. Talán lehetne lassabb, ahogy esik. Vagy kalimpálna hangosabban a szív. Míg gondolkozott, nem vette észre, közben lassan az utcákon kígyózni kezdtek a sínek. Ezt a nyákos éjjelt másnap újra kell teremteni, elherdálva az eddig gyűjtött reggeleket.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s