Hetedik

Három hetet persze, hogy ki lehet bírni. Most például elképzeli, hogy valamelyik első napok közül az egyiken hajnali negyed kettő van, és nem tud aludni. Hazáig gyalogolt, az erdő csöndes volt, a zajokat illett volna már megszoknia ennyi idő alatt. Gyáva vagyok, mondja, az éjjeli zajok pedig megszokhatatlanok. Mint az őszi reggeli köd, amit a test szel ketté, aztán az alkonyat, ami a testet hasítja. Fogja, és a szívre céloz, nem vét hibát. Látni még, ahogy a test előredől, tompán puffan, ebben bízhat, de akármi van is alatta, csattan a hús, a csont törik. A szív szétszakad, mert ennyi betont vagy földet nem embernek találtak ki, a szív szétszakad, aztán persze minden megy tovább. Legfeljebb a szomszédok hamarabb húzzák le a rolót, zárják be a spalettát, hogy ne lássák a foltokat. Ugyanígy csukja majd be ő is az ablakot, hogy ne lássa a diófát, amikor egyszerre engedi el az összes levelét.

Nincs hova nézni. Hiába tartja a képet minden nap a tükörben, csak a haja nő. Jakob visszaszámol, három hét alatt mégiscsak meg lehet öregedni. Először lassan nyújtod ki a lábadat, amikor senki sem látja. Olyan lesz, mint az orrtúrás, a legintimebb mozdulat. A csap fölé hajolsz, akkurátusan csippented ki az összeszáradt váladékot. Gondos mozdulatokkal nyúlik ki az izom. Három perc múlva fél. Hallani lehetne a térdet, de később a széken is hátradől, mintha a legtermészetesebb lenne. Pedig az a támla a lehető legkeményebb, a farokcsontok mindenképpen nyomódnak. A gerincesekkel nem lehet baj. Szagról ismerik fel egymást, nincs közöttük szó. Érzik a ködöt, az alkonyatot, és soha nem néznek bele az objektívbe. Ennyit hazudni csak így lehet. Hazudni, hogy felkel, hazudni, hogy felteszi a kávét, hazudni a másiknak, amit hallani szeretne. Csak hogy ne bántódjon meg. És közben beleroppan, mint a csigák a tapla alatt, pedig óvatlan volt csak, mikor rájuk lépett.

Három hét alatt Edit bőre borostás lett, nem akadt, aki újranyírja. Így legalább hamarabb barnult, nem volt annyira életidegenül fehér. Jakob nézte a többieket, és arra gondolt, valahol arrébb Editből is csak az üreges szemek maradnak majd meg, ahogy a tekintetét kutatja a millió idegen között. Szeretlek, gondolta Jakob, de három hét alatt nevetségessé válnak a szavak, ha ennyire ritkán használják őket. Esteledik. Csak az ész, csak az ész tudja, de Jakob már megint hátradőlt, nem tud itt senki semmit. Suhognak az álmok, Edit arca néma hold, ismeretlen néma víztükör, mert ezt a rettegést újra meg kell rajta szokni. Az apró ráncokat, amik már nem tűnnek el a mosollyal, hanem belesülnek a bőrbe. A mosoly torz lesz, Edit, szép vagy, mondogatja majd Jakob, de Edit csak elfordulni bír. Megint csönd van. A távolodás erejéről kellene beszélni, hogy hogyan dönt úgy Edit, hogy elfordul. Hogy Jakob mikor érintheti meg újra az arcát. Éber éjjelek sora, amíg az egyik vár, és vár a másik is, csak épp nem ugyanarra. Jó így. A föld kemény, a szív összevarrható, mondják, de közben nem bírja kimondani a szót, heges. Heges a szív azzal a középső kimetszett sövénnyel, heges a gyomor belső felszíne is, a bélbolyhok alig láthatóak. Újra elalszik.

A csók íze helyett tapogatni ki a szavakat éjjel. Meghalni se, élni. Taposd ki belőlem a ráncokat, csapkodja Jakob mellét Edit, Üss meg, hátha attól elalszom vagy éberebb leszek. Csinálj valamit, mert különben megbolondulok, vigyél a kerítésen túl, legalább odaát. De Jakob néma, a távolodás biztos közelség is, ha jól figyel az ember. Ahogy a csigolyák mozognak, közelednek és távolodnak, és ettől mozogni bírsz. Ahogy az izom feszül, és feszülésében ellök, kitapintja az artériát. Jakob, hol vagy ilyenkor, ordít fel Edit, a tábor utána sokáig visszhangzik, mégis mit gondolt ez a nő, majd meghallja talán. Nincs mit kinyitni, nincs honnan levetnie magát, a barakk éjszakája tompa, a fények is fáradtan pásztázzák a terepet. A föld vagy a beton, de alig kilenc perc, és kettő lesz, kialudhatatlan virrasztás. Másnap pedig újra a kövek, a horzsolás, jobb lenne meghalni. Jakobot nem riogatni, nem kiáltozni a nevét. Távolodni addig, míg végül belátom, gondolja Edit, hogy kettőnk között mégis csak közelség van, átfedés, hogy ebben az életben is tudom, mikor és hogyan szedi a levegőt. A tüdeje kitágul, hangosan fújtat, sípol, míg alszik, hiába járkálnak az őrök. Aludni kéne. Elbújni a hetekbe vetett hitben, ami csak utólag fogan meg, de utólag belátható, hogy azon a képen az objektívbe nézett Jakob is, csak az idősíkok csúsztak el. Jakob, szeretlek, mondja Edit, de ezt minden pillanatban újratanulom, újra a csöndben és újra a fényben, a feszülésben és az ernyedő izmokban is. Megnyugszik. Mert mégis belezuhan, mély és ólmos sötétség a hit, Jakob, én akarlak és tudlak jól szeretni, és ha kell, vigyázni is rád. Jakob közben az oldalára fordul, lassul a szív felett a mozgás, nyugtató.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s