Rutin

Jakob téglának nevezte ezeket a férfiakat. A csapott vállakat nézd,
mondta, ahogy plöttyed a felkarján a bőr. Még a hónalj alatti részt is
kitolja, megereszkedik, a mellbimbója egészen szélre húzódik.A köldök
felé nyílt ki, nem is tégla, inkébb trapéz. Sose láttam belőle többet,
a nadrág felett bőven elég volt a meztelen felsőtest, hogy megtanuljam
tűrni az undort. Edit csutakkal törli le az asztalt, három
borospoharat vesz elő. A butellán megtörik a fény, jobb lett volna még
nappal áttölteni. Most olyan bizonytalan a keze. A bor zavaros, Edit.
Éjjel a fákra riad, megint látja a keretre függesztett testeket. A
fejek bután csuklanak oldalra, mint óriás madarak, ahogy a vizet
szokták nézni. A legtöbb csuklónál megkötözve, a csomó vékony
madzagból lesz, többük keze ökölbe szorul. Milyen istent hisztek?
Hazugság, hogy elernyednek az izmok. Hazugság, hogy a test
elfeledkezik magáról, hogy kívül kerül, onnan szemléli önmagát, ahogy
éppen felkötik. A téglatestű férfi csizmája sáros, Liebe Edit, ezt nem
gondolja komolyan. És akkor már nem gondolok semmit sem. Mesélték,
hogy volt, aki a csorgó fekália szagára riadt éjjelente. Minden éjjel
újra és újra a bőr cserzett szaga, nem győz parfümöt szórni, mert
megül az orrban. Megtelepedik, míg végül idegenre fújja magát, Az nem
lehet, hogy ez a pacsuli én legyek. Akkor indul a csaphoz, és kezdi el
lemosni a kölnit, de csak hideg víz van, dörzsöli a bőrt. Az alkarja
már vörös, a nyaka libabőrös, de olyan nincs, hogy ezt ne lehessen
lemosni, Lemosom, ha beledöglök is. És persze nem sok kell, és bele.
Mert másnap újra érzi, és fojtogatja a torkát, újra fújja, hiába
szólongatna bárkit. Amíg egyedül van otthon, a kezét szaglászva
járkál, hetek múlva inkább  csak mászik, mint egy kisállat, a
rettegéstől kövér szemekkel.

Jakob, gyere haza, meséld el újra a gyerekeket, mondd, merre szöktek
ki, míg te őrt álltál. A drótokon egy másik szalag, a bámészkodók azt
mustrálják, akkor hátha nem kérdez vissza senki. Deutsche Reichsbahn.
Hogy örültek, ki tudták betűzni. Csak egy betűben bizonytalanodtak el,
az s hasát még gyakorolni kellett volna otthon. Lóháton még nagyobbnak
tűnt a háta. De csak a csizmára bírt nézni, a test többi részét füllel
érzékelte. Hallotta, ahogy a homlokán megindul egy izzadságcsepp,
surlódott az ing, ahogy utánanyúlt, hogy letörölje. A bal kezén ott
ragyogottaz aranyóra, a kattogását tisztán hallotta az egész tábor.
Jakobot és Editet ez kötötte össze, tudták, bárhol is legyen a másik,
és tudták, valahol még lennie kell, ő is hallja a mutatókat. Edit,
hallgasd, valahol számol ő is, Jakob, hallgatom, valamiből
visszaszámol, Jakob, vajon mennyi van még. Edit így gondolta, de Jakob
csak előredől. A fülei ívesre feszülnek, Edit, nincs olyan, hogy
benned véget érjen a tenger, a pocsolyák fellélegeznek, levegősödnek,
lehet, hogy napok, aztán hetek telnek el, de végül madarak ácsorognak
a parton, és félrebillent fejjel figyelnek ránk.

A kabátra azt mondták, elég meleg lesz, olyan sokáig úgysem maradunk.
Jakob szeme összeszűkült, annyiszor tanították már hazudni, felismerte
az övéit. Kérdeztem, mi legyen vele, legyinteni sem hagyták. A teknőst
még évekkel ezelőtt vettük Londonban, a szeme miatt nem tudtam ott
hagyni. Aztán egy reggel Jakob azt mondta, a szobor mellett elásta,
nem bírta nézni az aggokat. A Calais-i polgárokra gondolt, és akkor
Rilkére gondoltam és Rodinra, hogy megint összeérnek a szálak. És hogy
a kezek vajon emlékeznek-e, ahogy repítik azt a kulcsot,
kipiszkálható-e a föld Jakob körme alól, és lesz-e szobor, ha
egyáltalán valaha nem hallom azt a karórát. Nézze az aggokat a föld
alól a teknős. Még csak dühös sem volt, ahogy ezt mondta. Helyettünk
is, fejezte be. Másnap indultunk, az utca végéből még visszafordultam,
eddig fel sem tűnt, hogy a falról lepergett a vakolat. A szomszéd
gyerekei egy kupacban álltak, kiterelte őket az anyjuk, ne rájuk
kelljen várni. Ott volt a korlát, a kicsit ferde falecekkel,
keresztben rajta a másik, amin éveken át támaszkodtam, ha Jakobot
vártam, és ha hazaért, ő is úgy dohányzott, hogy nekidőlt. Biztos
ezért lazult ki. Pereg alulról is, futott át Editen, itt-ott kilógtak
a vasrudak, de a csatorna csövei eltérítették. Megint azok az
istenverte csövek. Még nedves volt a haja, később majd erre gondol,
hogy elmosolyodjon, a hiúságra, amiből egy nagy halom szaru maradt. A
körmömet inkább lerágom, mint a tied legyen, így tegezte a csizmásat,
mikor magában beszélt. Csupa fekete lett, máskor takargatta volna, nem
mutatta volna meg a kezét. De most hosszan nézte, nézegette, mintha
Jakob kezét nézné.

A sarkon túl a villamos miatt meg kellett állni, a rutin most is
megvolt, de rájött, teljesen felesleges. Hetek óta nem járt és nem
csilingelt, a sínek mellett szanaszét hevertek a zsákok, cipők,
kardigánok, látott egy tejesflaskát és egy monogramos zsebkendőt is.
Akkor fordította el a fejét. Nem nézed meg, kié lehetett, nem betűzöd
ki, és nem találgatsz. Jakobba karolj bele, emeld a lábai.
Belekarolna, ha tudná, majd évekig nem teszi. Addigra elkorhad a fa,
pedig senki sem támaszkodik rajta. A falakból csak tégla marad és a
kilógó habarcs, a vakolat mindent lemeztelenít, mint egy rossz kurva,
úgy mutatja a ház a combjait. De ez még messze van. Milyen hosszú az
utca, Jakob, látod, a síneken túl nem hallani a kattogást, arrafelé
átnevezik az utcákat is, a befalazott kapu mögött családok rejtőznek
el. Hagyd a csudába azt a rongyot, ülj ide. Van még időnk.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s