Ultrahang

Megfogja a kezét, a táskán így három nyugszik. Kettő összekulcsolva, de lazán, arra még kint figyelmeztette magát, ne szorítsa. Túl laza. A szeméből láttam, hogy baj van, mondja. Talán a fehérjére gondol. Hogy most túl sok a szememben a fehér. Erre gondol, de hangosan nem meri kimondani, pedig ha rákérdezne, elmondaná, valójában az íriszre. Annak van egészen különös színe, sárgás, mintha víz csöppent volna rá, hogy derítse azt a sok sötétet.

Másfél óra alatt addig nézte a képet, míg bemozdult. A nő lába a falszerű égen támaszkodott, a vékony csontokra nem figyelt, az erek sem pumpálták a vért. A szétnyílt száj rándult meg, mintha meg akarta volna nedvesíteni, de nem csukódtak az ajkak. Expanderként ugrottak vissza, hogy mutassák az elkékült fogakat, a belső üregeket. Hiába súrolta le a fogairól a feketét, nem jött le, az istennek se lett fehér. Az ilyen japán nő nem jó semmire, gondolta, aztán megnyugtatta magát, mihez kezdene azzal a sok fehér zománccal. Kinek mutatná meg ebben az éles fényben a megbújó nyálkahártyát? Elvakítaná a szemét. Bőven elég volt a padlót néznie, ugyanaz a sakktábla vagy diagonálban a trapézok, villódzott belé a szeme. Vibrál, hiába van csönd van ezen a képen, csönd a két mező színeiben. A karjait úgy kulcsolja össze, eldönthetetlen a jobb vagy a bal fordul-e könyökből az arc felé, és takarja el. Csönd van, a foga közötti résen süvít a levegő. Lélegezz. Arrébb szarkák csettegnek, ha jól figyelek, látom, srégan fújja a leveleket a fákról a szél. Pörögnek, míg földet érnek, kioldják a kötelet. A szarka a tollait ejti így, abban sincs kevesebb szépség. Valami felszáradhatott időközben, mert a padló már nem csillog, csak finom hártya dereng rajta, jó lenne lehántani azt is. Elképzelem, hogy a kövekről lesúrolható, vagy úgy szárad fel, mint bőrről a tengervíz. A só kiül, ennyi marad a hártyából, néhány hegesedés.

Edit. Edit. Érti, amit mondok? Edit szemei előtt halak úsznak el, látja a lüktető kopoltyúkat, ahogy átszűrik magukon a fényt. A buborékokat kellene megfesteni, és nem azt a sok szarkatollat. Mindegy, buborékokat festesz vagy szarkatollat. Attól még kioldja a kötelet minden levél, mindegyik széle összetöpped, pöndörödve iszkol, hátha túléli, hátha megússza.  Ahogy jobban nézi, látja, hogy a négyzetháló a szélén sárgásabb. A szeme színét idézi, kiold a szíj. Oldalról látja a férfit, éppen emeli a lapátot, a csónak halkan kotyog a vízen, a lapátból kettő lesz, ahogy a víz felé ér. Edit nézi, hogyan duplázódik minden, páros szervekhez páros szív, a királynő halott a táblán. Szilárd testekben megbúvó üregeket keresünk a könyv szerint, mondja az orvos, és nevet.

Összekoccannak a fogai, ahogy az orvos rázza, ki tudja, mennyi idő telt el. A folyosón mindenhol csövek, csöveken áll a pad, csövekről lóg a futónövény. Edit mindent így lát, minden cső formájú, üreges és lekerekített, a létra, a lépcsősor és a korlát is. Fel kellene állni, de ehelyett megint lecsúszik, magában hiába káromkodik, hogy rossz a szék. A lábával ellentart, akkor hátha megáll, de megindul a szandál is, lassan csordogál a hálón, előbb a világos, aztán a sötétebb négyzetek. Vagy diagonál. Valaki azt mondta, a szélén mustársárga. De már nem emlékszik, hol van a széle, ki mert ilyet állítani, ki mert bármit valósnak mondani, mikor alatta megindulnak a négyzetek, mit négyzetek, kockák, híznak, és ez már kurvára nem kotyogás, az a férfi sem finoman és lassan evez, a lapátok óriás propellerek, alatta nics már víz sem, se tócsa, csak a tollak árnyékát látja egyre erősebben maga alatt.

Nem dereng a fény. A felhők nem szakadnak, pedig fodros a szélük, egy halról most csusszan le a maradék tócsa, mintha bársonytakarót húzna le egy szerelmes alvó, selymes és tintafekete, mert balra fordul, alatta a hal, nem szálkás, hanem rögtön horpadtra fonnyadt a teste, a pikkelyek és a szemgödrök is. Merje bárki azt állítani, él. Edit a régi piacot látja, Velence halszagával lesz tele az orra, elfacsarodik, hiába mentegeti magát, Nézd, Edit, a híd alatt tükröződő fényt, nézd a falakat, ne osonj, ne olvadj magadba. Talán szőlőt vett. A nap reggel óta melegen sütötte, szerencsés helyett kapott az árus. A paradicsomok megbuggyantak, a szőlőnek viszont pont ennyi kellett. Vaskos szemeket csipentett le a fürtről. Melegek voltak és átlátszóak, Edit számolni kezdte a magokat. A fényt lehet ilyen szájba venni, ráharapni, hadd fröccsenjen ki a langyos lé.

Az orvos csak annyit lát, ennek a nőnek milyen horpadt a hasa. Úgy sovány, hogy az ember megkívánja, látja magát, amint szétfeszíti a sudár combokat, nem hagyja ellenkezni, térddel feszíti szét, az egyikkel lefogja, míg kioldja az övet. A fém csattan, a nőnek jártányi ereje sincs, meg sem szólal, elnyílnak puhán az ajkai, de ezt az orvos már nem látja, nem lát az semmit, se a színeket, se a formákat, a négyzetrács körül az egyre hömpölygő vizet, Sebesre baszlak, ismételgeti, a nő öléről a szőr, ha tudna, most magától hullana ki. Milyen vékony a bőre. De egyszerűen leírható ez is. Abban a ladikban elszámolhatónak tűnik ez a néhány szál, Olyankor majd a csizmára gondolok, meríti a lapátot a vízbe, Fényesítsd ki, mondja Editnek, és ráköp, hogy fényesebb legyen ő is, ráköp, és láss csodát, a nő szeme vizesedik, Nem értem, nézi a tükörben az arcát, sárgás a szeme, a valaha mogyóróbarna íriszen most tompán puffan a fény, átsuhan felette, mintha ott se lenne. Mit szűrsz át ilyenkor, Isten? Miben ülepedik, ami felfogható?  

Mosd meg az arcod. Igazítsd meg a ruhád, mit szólnak majd az emberek. Egyenesen állj, húzd ki magad. Megmossa az arcát, megigazítja, ki venné észre. Billeg kicsit a lépcsőn, annyira csak, hogy aki nézné, látná, nagyon figyel minden mozdulatra. Először a jobbat emeld, aztán a balt. Menni fog. Úgy képzeli, mintha Jakob teste alatta lenne, aprók a szemei, arra fókuszál. Látja a saját melleit, Jakob kezét, ahogy a bimbók után nyúl, kicsit elemelkedik a háta. Eléri. Edit jobbal nyúl előre, ballal hátra. Jobbal kezdi masszírozni a csiklóját, ballal a heréket morzsolja, pumpálja. Jakob felnyög, kiegyenlítődnek a léptek. Edit háta egyenes. Jakob megemeli a csípőjét, Editben elcsöndesedik a háló. Szétnyílik az ajka, de nem süvít a levegő, hanem zihál. Edit zihál. Összeérnek a testek, ritmusra lépked. Először a jobbat emeld, aztán a balt. Menni fog, csak fókuszálj.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s