Ekhó

Földváron a levelek hullását is hallani lehetett, akkora volt a csönd. Már kétszer bemondták, a vonat 10 percet késik, de csak néhányan ácsorogtak türelmesen. Lelassult minden, az ötvenes nő lábára puhán hajlott a nadrág korca, elfelejthette felvarrni. Kilógott a harisnyába bújtatott lábkörme, kis híja volt, hogy nem szakította ki a nejlont. Egy-két nap, ha így marad. Négy megállóval odébb távolabb került a part a sínektől, a mólón csak az utószezon nyaralói sétáltak, többnyire öregek. Szinte már el is állt, mondta a nő, azóta már felvette a pulóvert, hogy a móló végére ért. Mustárszínű vasalt nadrág, a fején kikericssárga baseballsapka, a pulóvere alatt harsányzöld volt az ing. Szerinted én gyenge vagyok, kiabált a pult mögül egy másik, aki az előbb hosszan mentegetőzött, hogy külföldről vár hívást, de a hajó csak egy óra múlva indul, ne aggódjon a jegy miatt. Pecások jöttek, az öregasszony egyik padról a másikra ült, mintha nem lenne mindegy. Plédbe burkolózott asszony indult meg a falu felé, maga mögött hagyva a vizet és a kacsákat. Mehetünk, szerintem elállt.

A kacsák a stégen egymástól húsz centire ültek, mind nézte a vizet. Ott ültek, és nem csináltak mást, mint fürkészték a vizet. A nő összébb húzta magán a piros plédet, már egy padról figyelte a madarakat. Tehát van még időm. Szálanként csomósodott a haja, szőkére hidrogénezte, de a hossza nem látszott, mert a pléd a füléig ért. A kacsák is behúzták a nyakukat, ő azon merengett, vajon mikor döntöttek úgy, vízre szállnak. Majdnem egyszerre rebbentek meg, egy horgász a hálóját és a botot lengetve sétált el mögöttük. Nem is nézett oda, és elfordult a plédes nő is, ez a sok szárnyas így már nem érdekelte. Nézte, vajon miért döntöttek úgy, felszállnak, de az ívesre feszült tollak miatt elfelejtette ezt is. A vízben megint egy irányba néztek, mintha valamit vagy valakit várnának onnan, nyílt víz, ha tenger lenne, de bőven el lehetett látni a partig. A vadkacsák talán nem láttak el odáig, és hiába győzködte volna őket, hogy higgyenek neki, ott van túlpart, és nincs is olyan messze. Egy meggondolta magát, elemelkedett, ez megzavarta a többit is. Akkor mennünk kell lassan nekünk is. Arrébb egy magányos kacsa, fél lábon egyensúlyozott, élettelenül fordult a víz felé. A nő kereste a másik lábát, de a hasa alatt tényleg nem volt semmi. Közben nekiiramodott a többi is. Feltámadt a szél, a hajókon lévő csengettyűket megrezegtette, most mindenfelől kolompolás hallatszott, meg a piros plédes nő öngyújtójának hangja, ahogy kattan. A kikötőben az árbocok ellensúlyozták a reszkető vízfelszínt, a jegenyéket és a fűzfákat is. Tényleg elállhatott az eső. Messziről gyerekzsivaj hallatszott, és ahogy kijött a nő a Kassza feliratú ablak mögül, már látszott a hajó is. Eddig némán siklott be a stég mellé, de hirtelen elnyomta a csengettyűket, a kolompolást, 180 fokot fordult, a tiszt cigarettával a szájában toporgott, hogy kidobhassa a kötelet. Német turisták vigyorogtak és kiabáltak, az egyik tapsolni kezdett. A horgászok megint káromkodtak, hogy a hülye külföldiek elijesztik a halakat. Megérezhettek belőle valamit, mert egyszerre csöndesebbek lettek, vagy csak a szárazföld miatt szeppentek meg, ahogy ráléptek.

Az a lány jutott az eszébe, ahogy a lépcsőfordulóban ült, egészen begubózva. A jobb kezében szorongatta a telefonját, az apjával beszélt. Beszélj hozzám, apa, beszélj hozzám, suttogta, aztán kiabálni kezdte ugyanazt. Az apja biztos elfáradt, nem válaszolt. A bőre fehér volt, mint a krétapor, vékony csuklócsontjai kilátszottak a pulóver ujja alól. Az ujjak görcsösen ráfeszültek a telefonra, nem lehetett lefejteni róla. Add ide, hadd beszéljek apáddal. Add ide, mert így nem tudok segíteni. De ő csak hajtogatta, Beszélj hozzám, a nőn pedig átsuhant, Ha nem hagyod abba, esküszöm, megütlek. A levegője hirtelen fogyott el, kapkodni kezdte, és mintha valaki másé lenne a bal keze, a zsebébe nyúlt, kivette a sprayt. Beszélj hozzám, ismételte újra, közben a szájához emelte, és fújt. Ha nem hagyod abba, a hideg víz alá baszlak. Ezek a szavak messziről visszhangoztak. Az is, hogy Én nem értem az embereket, és elindult fölfelé a lépcsőn. Mint a tihanyi üregben, most a fejében kongtak a mondatok. Az egyik elfáradt, a másik szíve szerint megütötte volna, és lett benne egy olyan is, aki elindult a lépcsőn fölfelé. Úgy lépte át, mint elejtett csokipapírt szoktak. Ahhoz senkinek sincs joga, hogy ne hagyja a másikat aludni. Jobban vagy? Igen. Akkor azonnal szedd össze magad, és indulj.

A vízre koncentrálj, ne arra, amiről beszélnek. De a kasszás nő harsogott, elnyomta a kolompot, a fákat is. A kislány másnap reggel dühösen simítgatta a frufruját, Nem jól tetszett velem bánni. Békén kellett volna hagyni. A nő a korlátnak dőlt, felkapta a haját a szél. Ilyen szín nincs, mint amilyen most a balatoni. És olyan vadkacsa sincs, aki egy lábon egyensúlyozik. A bolondok is kapnak karszalagot, de azokon csak egy számsor van. Messzire kell menni innen, hogy Tihany elcsendesedjen. Vagy feltetováltatni azt a számsort, ne jusson eszébe, legyen mindig szem előtt. A cipőtalpak kopogásai a lépcsőn fölfelé évek kellenek, hogy ne arra a régi történetre emlékeztessék őt. Az asztal alatt megbújó régi testet, ahogy hagyja, jóvátehetetlen bűnt kövessen el. A cipőgombbá hízott szemek csak a test miatt hatalmasak és beszédesek, a csuklóról egy mozdulattal tépték le a karperecet, ha várnak vele, magától hullik le a földre. Nézi a kezét, valaha felismerte volna, de most csak a barna foltok ismerősek, azokat eltanulta a többi életben maradttól. Amikor az cipőket hallja, megnyugszik, a gondviselés nem hagyja, hogy elfeledkezzen a bűneiről. Olyankor érzi a lábai között csorgó meleget, a természet milyen érzéketlen, a húgy rettegés és bűn közben is forró. A párája az orrát facsarja, csak a katonák meg ne érezzék, gondolja, aztán hogy bárcsak megéreznék, és akkor nem lenne bűn sem, se rettegés. Semmitmondóak a szemek. A stégen a vadkacsák tudják, így egyensúlyoznak a víz felé meredve, nincsen abban tekintet, a víznek sincs színe. Túlpart sincs, hiába mondogatná, át tudsz úszni, kapsz levegőt. Fullad. Fulladnak a kacsák is, fél méterrel a víz felett a pára beszippantja az életet, de legalább nem csapkod, nem verdes, csak beleomlik, lazán ernyed el a test, az ujjak, azok az óriásra hízott fényes bogarak. A jóisten tompán lecsavarja a fényt, közben csilingelnek a hajók, fúj a szél. Évekkel később a piros pléd alatt megint a végére kell járni ennek, hogyan mesélhető a fulladás, a cipők, a sztaniolos balatoni fény.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s