Mantra

A halott ezüsthátú pattogósra keményedett reggelre. Többször elengedte a test a testet, az ezüsthátú nagyot koppant az asztalon. Újra felcsippentette, de végül csak sikerült bedobni a hamutartóba. A fekete üvegben nincsen légcsere. A világosbarna rovar miatt újra kell gondolni a tereket maga körül. Tehát minden ajtó zárva volt. Zárva a spajz, a fürdő, mellette zárva a nagyszoba, a háló és zárva a konyha is. Levegőtlen, szűkös tér lett a lakásból három hét alatt. A porról a képek jutottak eszébe, hogy vajon hol van a különbség, az a leheletnyi, a felhők fodra és az elégett bőr hamuja között. de komolyan, hol lehet? Látta a halomba rakott testeket, olyan képtelennek tűntek. Röhej az egész. Azon lassan csöndesedett el, milyen aprócskák az épületek, az átalakított kaszárnyáról mintha csak a fölösleget hántották volna le, mint csontról a húst. Ilyen apró terekben el sem fér annyi ember. Kártyavárként billegtek egymáson a falak. Képtelenség, De megáll ez, meg kell állnia, erre gondolt minden éjjel a barakkban. Meg is tart, gondolta Jakob, meg kell, hogy tartson, és én Edithez hazamegyek.

Éjjelente az ablakból kiszűrődő sárga fényre gondolt, mely bár meleget nem adott, megtanította hazudni magának. Megtanulta, hogyan tanulhatók újra a mindennapok, hogyan feledhető el minden összetört szemüveg. Az apjáé és a bátyjáé, a nagybácsiké. Ádám és Ábel, Mihály, Benjámin, Illés. Mert rövidlátó volt mind. Ez visz minket a sírba, nevetett Liebermann Anna, aki még akkor semmit nem tudott arról, mi készül odaát. A nagyasztalt körülülték, és meggyújtották a kanócot. Az aprócska kerek üvegeken látta megcsillanni a gyertyafényt. Ugyanaz az üveg évekkel később megtört a fény alatt vagy nagyot roppant a koponyacsont súlyától, az orrnyereg hiába tartotta. Halomba gyűjtötték azt is, mint a cipőket, a kinőtt kabátokat, a tincseket. Reggelre kialszom, mondta magának Jakob nagyapa, és igaza is lett, reggelre csak a fényre maradt ideje, hogy emlékezzen. A fém mégis folyóssá lesz, és ekkor a keretre gondolt, a cipőtalp pedig talán mégsem rágós, elnyűhetetlen. És ez rendben is van így. A hetek, hónapok alatt megtanulta, minden rendben van úgy, hogy föntről meleg fényt lát, holott égen-földön a kártyaváron kívül semmi nem volt. Rendben, hogy Editet újra kell tanulni. Rendben, hogy az életnek a pernyéhez több köze van, mint bármi máshoz. Előbb-utóbb szavakat is talált rá.

A szerelem emlékezés. Az első mozdulatra. Az összes mozdulatra, amelyekből mind első lesz. Látni nyújtózkodni, ásítani, belealudni egy könyvbe. És közben csönd van, halotti pompa, a sok test puszta légcsere, El se hinném, ha mondják, hogy van, aki álmodik. A szemek csukva, száraz pergamen, a csipa és a könny nem evilági nedvek. Itt horzsolás van, szikárság, a könyök kérges. Edit őzbarna szeme, a bokája, ahogy megcsillan a szemüveglencsében. Jobb lett volna bele sem kezdeni. De most már itt van a ház sarka, ahol befordulni látta a vékony csontokat, a lábfejére simuló bőr – alig kopogott -, na ezt kellene újratanulni minden éjjel.

Mint a borosta, Edit, olyan légy, mint a belekben gyűrűző fekália, Edit, olyan. Mint a fák a ház körül, ahogy lassan elengedik a leveleket, megpörkölődött szélüket nem simítja ki semmi, csak rugdossa előttem a szél. Mint az ősz, Edit, olyan legyél, a szemedben a halállal, a szemedben azzal a tengernyi színnel, a sárgával, a vöröses- és a rozsdabarnával. Reggelre ébredjek bennük, ébredjek erre.

De most még vaksötét van. Azok a fák pedig elmondhatatlanok, hiszen észre sem vettem, és most az égig érnek, úgy beszélgetnek az őszi lombzajban. Gyere haza, súgja Edit, de közben csak a csönd kattog, elszenderedik. Álmában óriás kártyalapokat hord, egyesével a kőrt, a treffet, a pikket és a kárót, aztán külön egyenként a számokat és az arcokat is. A Bubi néma, a Dáma néma és néma a Király is, lassan tapogatják körbe a hátát, ahogy ráfeszülnek. Úgy cipeli, mint a ruhásszekrényt vagy a hűtőt. Belesimul a bőrbe a pikk hetes, bele a kőr nyolcas, bele a csigolya közti résekbe, aztán az ász. Fogalma sincs, treff volt vagy káró. Egyszerű papírlapok. Mint a tintát, a bőre beissza őket. Egy vánszorgó pakli, megcsillan a színén a fény. A parancs egyértelmű, Építs várat, Jakob, nagyapa kérdőn néz körbe, akik látják, szerintük inkább kétségbeesetten. És akkor kezdi. Lehántja magáról az első réteget, felhorzsolja a kőr hatost, lekaparja a treff kilencest, kimetszi a pikkeket, ledörzsöli a néma Dámákat, mind a négy Királyt látják a többiek alakot ölteni. Jakob szinte levegőt sem vesz. Csak Editet látja, Edit bokáját, ahogy a víz nyaldossa, minden fordulatot, emelkedést és süllyedést, a feszülő inakat és a belső üregeket. Rendben, hogy Editet újra kell tanulni. Rendben, hogy az életnek a pernyéhez több köze van, mint bármi máshoz. Előbb-utóbb szavakat is talál rá, addig minden éjjel hallja kiserkenni a szőrt. Nem őrül bele, csak újrakezdi.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s