Fél kettő körül

Véresre vakarta a mellső lábát a betonon. A hangja egészen elvékonyodik, ahogy beszél, pedig ötvenen túl azt gondolnám, a férfiember még nem sírós. Hülye vagyok, hiszen akkor kezdik. Amikor a nagylány egy bőröndnyi ruhával sétál ki az ajtón, szemből jön a fény, nem is látni, csak a sziluettjeit, Szép sudár lány lettél, de nem mondja ki. És hogy kicsit anyádra emlékeztetsz. Anya messze van, a férfiban már düh sincs, Lehettél volna csöndesebb, de ennyi év után úgyis mindegy. Felröhög, kár volt a kristályért. A szomszéd megint a kerti csapnál mos, csurog a habos víz végig az utcán, magasról szarik a nemrég ültetett tujákra. Ha nem az én habom, akkor a maga kuvasza, ordított át a múltkor is, mikor a temetésről jöttek. Nincs ezekben semmi tisztelet. Én meg milyen pökhendi fasz vagyok, hogy rögtön erre gondolok. Korrigálok megint, elmúltam ötven, és sötétre festem a hajam, pedig a világon nincsen olyan nő, aki ingyen leszopna. A diáklányok combja feszes, a tangabugyi kilóg a farmerből, ezért magyaráz mindig hátul. Komótosan ballag előre, ha a térkép miatt muszáj menni, de addig büntetlenül bámulhatja a seggeket, mintha ott se lenne. Mindenkinek jó.

Néha irigyen jut eszébe a fiatal kolléga, akinek sikerült. Muszáj volt sikerülnie. De sosem derül ki biztosan. Megyek a táblához, jobb láb után a bal, futni kéne. De, biztosan. Zsófi milyen elszánt volt, rá se ismertem, pont ilyen idegen volt az anyja is, de megint félrebeszélek, a számokat fogják kérdezni mindjárt. Véresre vakarta a mellső lábát a betonon. Így mondja, aztán hirtelen elvágja, idő telik el, mire az orvosra tér. Adunk először egy szurit a popóba, de közben az állatra rá se néz. A kurva anyád. A férfi lefagy, mi a büdös isten van, hogy ennek ennyi, először nyugtasson meg, biztosan jól döntöttem-e, utána beszéljen a tűről. A nő már a fiolát pöcköli, gyerekkorából emlékszik a hangra, apró reszelővel csiszolja, nem hogy értékesebb lenne, egyszerűen csak törik, a padlóra zuhan a csúcsos hegy, most már fel lehet szívni a folyadékot. Szurit a popóba. Nem hiszem el, hogy megismétli. Azt hiszi, süket vagyok, förmed rá, de a nő még ebből sem érzi, hogy valamit nem így kellene. Már a fecskendőben van az altató, Így szokták, szól közbe János, de nem a nőt mentegeti. Laci, ezt nem lehet emberségesen. Ráhajol, szúr.

Haza a hatvanegyesen, mormolja a verssort, ha délelőtt volt, hát délután lett. Fordít rajta, miért mondjam ennél pontosabban, hogy nemsokára meghalok. Alig egy éve, hogy meghalt az anyám, aztán rá fél évre elment apám is. Nem szólítja meg őket, anyám van és apám van, anya és apa halott. Nem beszél róla senkinek, csak megint abban az előszobában áll, ahonnan a lánya indult. Ahonnan a lányom néztem. Talán ilyen lenne, ha személyesebb. Éjszaka kellett hívni a mentőt. Persze addigra már apa rég nem volt, te, én esküszöm, láttam, ahogy elrugaszkodott. Anyával más volt, ott nem bírtam mellette lenne, Zsófit hívogattam, jöjjön le utánam Gödre, mert én ebbe belerohadok. Apa hol az ágy szélén ült, hol a konyhaasztalnál, pedig a hokedli kemény volt, mint a kő. Ha elaludt, reggelre felszisszent, annyira elgémberedtek a tagjai, de amiatt káromkodott idegesen, hogy bassza meg az isten, ha hagyta meghalni, amíg ő aludt. Pedig apám nem hitt senkiben. Abban hitt, hogy anyám lassú föveny, tiszta part. Néztem apámat, amint ezeket mondta, és tudod arra gondoltam, hogy talán mégis van isten, ha hagyja, hogy apám kavicsokat higgyen. Hogy elhiszi, anya teste nem korhadt sejtektől zörög, hanem kavicsokkal van tele a szája, azért nem bír megszólalni, és azért nem ismeri meg a saját fiát. Mostanában eszembe jut, talán ha többet ültem volna mellette, nem felejti el. Lát és felismer, ahogy a kutya is megtalálta azt a rést az időben, amikor az orvos a második fecskendőért nyúlt, én meg a tekintetét kerestem. De úgy csináltam, mint aki nem lát. Nem tudom, mibe lehet kapaszkodni, ha már a tekintetbe sem. Vagy mint egy kibaszott hős, hogy tudom, jól döntöttem. Mi a faszt képzelek én, János, de tényleg? És mondd, hol a büdös istenben lakik a jóisten?

De most már nincsen semmi baj. Beláttam, nem tudok szeretni, és ha eleget aludtam, gyorsan tudom tárcsázni a 104-et. Hamuszürke volt az arca. Milyen elcsépelt ez, de tényleg hamuszürke volt. Bele kellett volna nyúlni, vajon szétszóródik-e, felkapja-e a szél. Ráfújni, hogy felröhögjön, az anyádat szívasd, fiam. Nem lepődtem volna meg, ha végigcsurog az állán, rá a keményített paplanhuzatra. Anya erre mindig figyelt. Maradt is vagy négy-öt garnitúra tiszta, keményített ágynemű. Néztem a paplant, ebben még én is aludtam gyerekként, ugyanaz a minta, felfoghatatlan, a kezem a kagylón, Indulunk, tehát már úton vannak, de tudtam, hiába jönnek. Nem hiába, mert apát nem tudnám zsákba rakni, nagy lecke lenne a megmerevedett test, de mégis. Hogy a kutyát be bírtam rakni a zsákba. És aztán fogtam az ásót, és nézd, ilyen hólyagosra törtem a tenyerem. Ezt meg kell tenni, mondja János. Laci keze viszont ép, nincsen benne víz, se só. Gödröt kell ásni, be kell temetni, aztán vízzel öntözni meg a tujákat.
A mentősök bekopogtak, ami fura volt a sziréna után. Kint még egyet-kettőt vakkantott, mondták, ha gondolom, zárjam le én a szemét. De nem is volt fekete zsák. Egyáltalán nem volt semmilyen zsák.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s