Vízazúr

Fogalmam sincs, miért fordultam oda. A piros Suzuki átlagos sebességgel kanyarodott, csak az állat testének ritmusában volt valami idegen. A szemem sarkából láttam. Megálltam, a nő mellettem gúnyosan odaszólt. Neked annyi, kutya. Az autó ajtaja kivágódott, a férfi szinte repült, mintha az élete múlna rajta, az a másik nő pedig rendellenes mozgással rogyott a földre. A kutya egyszerűen csak elomlott, löszös föld indul így meg, vagy a Duna emelkedik dagálykor. A halál nem is a csöndben van, hiszen a kerekek csikorogtak, az ajtó kattant, a nő talán felsikoltott, nem emlékszem. Néztem ezt a távoli fehér testet, talán a halál akkor a fehérben van, merült fel bennem, de megint csak a hidak keménységéig jutottam, hogy másnap újra át kell valamelyiken menni. Fogalmam sincs, hogyan.

A villamoson a barna fogantyú árnyéka átszínezte a vállakon a bőrt, egy lány fehér ruháján kirajzolódott a csípő íve, Vizes kenyeret eszünk, visszhangzott a fülében, pedig csak az üvegen tükröződhetett a fény, vagy a hullámokon tört meg pár méterrel alattuk. Egy férfival volt, annak felkarjába kapaszkodott a másik kezével, és beszélt, önfeledten és öntudatlanul, mintha nem érezné az őt fürkésző tekinteteket. Ez is egy olyan nap volt a sok közül, amikor elhitték mindketten, és talán a hullámok és az üvegablak is, hogy a Duna tud segíteni, elrendezi a közös dolgokat, és nem is olyan nehéz a csönd sem, ha épp arra támad kedve, hogy napokig hallgasson.

Párizsban egy gép felszállni készült, az ablaknál ülő két alak szinte egyszerre rezzent össze, a nő az üvegnek dőlt, a férfi kitakarta felesége arcát a többi utas elől, ne bámulja senki. A hegek szárazak voltak. Elvakart pattanásnak tűntek, ami úgy mindig kevésbé érdekes, ha csupán az ötvenes nők titka van mögötte: vajon mi idegesíti ennyire, hogy levakarja újra és újra magáról a bőrt. Az álom hamar köddé válik: egy éjjel, amikor a három lövésre riadt, aztán dupla csengetésre, de mégsem a dörömbölő rendőröktől rettegett, hanem a beszűrődő álomtól, amiben a férfi, akit szeret, idegenné, a férfi szíve pedig jéghideggé lett. Az ő pitvarai és kamrái törékenyek lettek újra, mert ebben az álomban a bőrt vérrel együtt marta le a vádliról és az orcákról, mert ha a férfi ennyire hideg, nincs az a felület, ami takarhatná a benne fuldokló állatot. És másnap alkonyatkor valóban fulladni kezd, a szív körül kallantyúkat billentettek félre. Hangosan lélegzik, az azt jelenti, hogy élek. Ha hallom a lélegzést, akkor nem fulladhatok meg, de valahogy mégis és mégse, vizes kenyérrel tunkol mellette egy angyal az ágyon. Az angyal arca szikár, magasnyakú garbó van rajta, ilyen biztos nincs, csak lélegezz.

Ennyi, így döntök, akkor ennyi csak az élet, elomló löszös talaj, hordalékos rakpart a folyó mellett, ami ha nem vigyázok, magával ránt. Mint a fiatal költő Ecuadorban, hallom, ahogy odaszól, Susinho, beúszom még egyszer, a lány combjára hajol, és lesepri a rászáradt homokot. A finom szemcsék a tenyerére ragadnak, viszi magával az óceánba. Hazatérés. Utólag ez jár a lány fejében, mert a bűntudat feloldozhatatlan, nincs az a vallás, az az ima, ami visszahozza az egészséges testet, a lélek csonk, mintha születési rendellenesség lenne, amiből sosem lehet élő ujjakat varázsolni, az angyal messze van. Roland talpa a vizet súrolja, hűvös és jól esik a forró ecuadori szélben, látja még a napot, ahogy farkasszemet néz vele, egy verssort morzsol, gondolja, később visszatér rá. Megy befelé, körülötte helyiek fürödnek, mert egy ideje nem nyaralókkal úsznak, azok a kiépített szabadstrandokon ásnak mélyre a homokban. Roland már derékig van a vízben, a lány integet, megérzi, visszafordul, elmosolyodik. Jó élni, gondolja, és hogy Boldog vagyok. Visszaint, onnan ugrik be a mélybe, hallani véli a kacajt kintről, Roland, mekkora bolond vagy, Roland, mennyire szeretlek.

A víz kotyog a fülében, de az a fül néma mindenre. Néma a szóra, néma a suttogásra, néma a csöndre, de ez szinte rendben is van. Néma a homokra, nem csikorgatja, néma a naplementére is, míg az kajánul várja, visszaintsen újra. Nem cikkan a szem. Nincs benne élet, elomlott nappalok ezek, darabosak, sötétek, és megint megtanul benne valaki járni, az aprótalpú rákok tapogatják a testet, lebeg, mintha csak a térre ment volna le, de itt nincs se tej, se kenyér. Csak víz.

A poharak koszosak maradtak, a körmével kapargatja a gyanús ragadékokat, alattuk Párizs egyre kisebb. A stewardess közeledik, Uram, itt nem lehet dohányozni. A nő fejben ismételgeti a technikákat, az élet megtanulható részeit. Tudom, hogyan kell kifehéríteni a fehérneműt, az ecettel hogyan főzhető át a kávéfőző, az ablakokról is el tudom tüntetni a foltokat. De a testre nincs technika, se program, nem megtanulható, utólag büntet, és még csak nem is bosszúból, inkább elfáradt kicsit, ledől, elpihen. Csuklóig anyaggal takarja a heges testet, garbó és zárt cipő. Márpedig én dohányzom, hallja balról a férjét. Katmandu még legalább 6 óra.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s