Élek

Nehezen mozdul a test. A nőgyógyász hangja tompítja a szavakat, műanyagból van a kacsa is, nagyon csörren a zacskó, ahogy kiemeli. A hatalmas testű asszisztens a jobbján áll,átüt a fehér nadrágon a narancsosan redőzött bőr. A váróteremben hörgést hallani és szuszogást, nem hagyja abba, úgy számolom, idős asszony lehet. De aki kijön, fiatal harminc körüli, nagy hassal billeg az ajtó irányába, az asszisztens elenged felé egy mosolyt, pedig ő nem is hallotta. Nyilván mind így csinálja. Gondolom, fáj. Mikor menstruáltam utoljára. Rendszeres-e a vérzés. A szuszogás arra emlékeztetett, mintha lemarták volna a belső szervek faláról a fedőszövetet, de aztán később megtudom, nem kell ahhoz belülről tapintani. Nyitja, emeli, a nagy fehér test megáll felettem, tüntetőleg úgy dönt, figyelni fog.

Nem mozdulok, de az orvos már másodjára szól kedvesen, ne feszítsen. Kemény a hasfal, mint a fogorvosnál, azt hittem, itt is vannak közeli helyek, amelyek szoríthatóak, azokra lehet koncentrálni, múljon a másik, az erősebb.Öklöt vagy vádlit, de sosem azt, ami éppen fáj. A balt megemeli, fentről rászorít, belül egészen mélyről közelít. Nem érti, de nem mondja, idegesen felnevet, ezek nehezen megközelíthetőek. Eszembe jut az a negyvenes tanár, ő profin nyitja szét az állkapcsát. Villog a fehér fogsor, olyan, mint az állatok. Veszélyeztet, mutatja, hány van, azok a diáklányok meg beszopják. Szó szerint, aztán nem győznek esemény utáni tablettát kapdosni marokszámra. Dehát a tanár úr olyan szépen mosolygott rám, muszáj volt hagyni. Ott áll a büfénél, a volt tanítványa kurva is lehetne, akkorák a sarkai és a szoknyája, de elhessegetem mindezt, ő legalább jól csinálja, könnyed dugások után veszi elő az intimtörlőt. Úgy képzelem, mintha sportot űzne, először kelletlenül indul neki, aztán nem bírja abbahagyni, kipiroslik az arccsontja, kipirul a mellkas felett is. Az első izzadságcseppek a füle mögül indulnak, végig a melléig, hogy a vörös folyadékot onnan nyalhassa majd le a férfi. Otthon persze a feleség kivizsgálásokra jár, maradj, most egyedül megyek, mondja, az meg unottan hátradől, nyomogatja a telefonját. Az asszonyka feszeng a doktor úrnál, a vérvétel eredményei jók, de amikor már a harmadik beültetés is vetéléssel jár, arra gondol, talán mégsem megy haza. Forgatja az ujján a karikagyűrűt, cirádás, giccses, de a férje ragaszkodott hozzá, mint az attilához, a kardhoz, istenem, hol van az már. Imola nem káromkodik, nem becsmérli az istent, csak egyszer majd túl korán ér haza és hátradől, nyomogatja az ura telefonját. Utólag hiába magyarázza, sosem csinált előtte ilyet, képtelenségre képtelenség, ahogy megtalálta a férje üzeneteit. A lányok alig tizennyolcévesek vagy annyik sem, tiszták és vannak romlottak is, magassarkúban, vörösre festve, mintha futottak volna messziről felé. Nem kérdez, nem kér számon. Másnap ugyanúgy kinyomja az ébresztőórát, felkel mellőle az ágyból, kitárja a spalettát, csak a nagy szárnyas ajtókon nehéz lenyomni a kilincset, nehezen enged a rászáradt friss festéktől. Eddig észre sem vette. Nem tudom, lehet-e rosszabb, minthogy nem lehet gyerekem, hajtogatja, kezében a csésze, nincs benne sem kávé, sem tej, csak valami buta meleg lötty, a vizsgálatok miatt eltiltották. Nem akarja látni, de be-bevillan, hiszen látta ő már ezeket a lányokat évekkel ezelőtt pattanásos csitriként a másik lakásban, amikor a férje még hazahívta, hogy korrepetálja őket. Erős kölniszag terjengett a folyosón, Feri erre sokat adott, meg ne szóljanak a csajok. Vagy a fruskák, máskor ezt a szót használta, mindkettőtől lúdbőrzött a háta, pedig abba szeretett bele. Amikor a falat fúrta, és a csavart szólongatta, gyere a papához.

Műtőben, altatásban végzik. Képzeld úgy, mintha a szívről szólna mindez. Lehetne szűkület, lyuk vagy elzáródás, a sövény szükséges, térfelekre osztja a pályát, lejátszható legyen az élet. Csak azt nem mondta senki, hogy tanuljak meg újra lélegezni, mert azt elfelejt ilyenkor az ember. Nem mozog a test, erős beszivárgás a külvilág felől, az orvos talán annyit mondana csak, ki kell ütni, és minden rendben lesz. Érzéstelenítésben a méhszájon keresztül vékony optikát vezetünk a méh üregébe és a méh üregének enyhe tágítása után láthatóvá válik annak belfelszíne. Dörmög ez az ember, csak el ne bőgjem magam, nem lesz baj, illetve nem nélkül kell, mert az agy azt nem érti, tehát minden rendben van, minden rendben van. faszért bámul az asszisztens, mintha nem látott volna még pinát. A méh nyálkahártyájának kóros elváltozásai: polipus, mióma, összenövések, illetve a méhben rekedt idegentestek ezen módszerrel diagnosztizálhatók. Hasonlóan a laparoszkópiához, itt is lehetőség van operatív beavatkozásra: a méhen belüli összenövések oldhatók, a nyálkahártya alatti miomagócok és polipusok eltávolíthatók és makacs vérzészavar esetén a méh nyálhártyája teljes mélységében eltávolítható. Ezzel az endoszkópos operációs technikával számos esetben elkerülhető hasműtét, a méh kivétele. Nem akarok többet tudni. Tényleg azt mondták magának, hogy normális a méhe? A gyanú ekkor ömlik, mint a méreg, a sejtek pumpálnak, mintha veszély leselkedne, kivillanó fogsor egy sikátorban vagy egy őrült októberi estén. Mert itt szabálytalan megvastagodás van. Látja? Y-alakban. Talán a méhében is sövény van, mint a hüvelyben. Nem fogok sírni. De ez hazugság. Mert ha az ember nem kap levegőt, kiül a só, az meg semmivel sem jobb, ugyanúgy elárulja, mennyire gyáva és gyenge vagyok. Tanár úr, ne vigyorogj rám.

Nézem a falat, a fehér falon sárgás fénnyel ömlik a nap, mennyivel jobb hasonlat ez a mozgásra. Keresztben szürke ikszek, az ablakrács lehet, de ezt akkor még nem tudom. Ott csak a szürke sávot látom, a rendellenességet, ami végül is kiemeli a délutáni fényt. Fáradt a pap is, beleásít a miatyánkba, persze ezt egyedül én látom, mert nem beszél. Hosszúra torzul az arca, és úgy csinál, mintha minket figyelne közben. Én beszélek, emlékszem minden mondatra a hiszekegyen kívül. Tudom, mikor nem vagyok méltó, hogy a hajlékomba jöjj, tudom, hogy mi az én vétkem, az én vétkem, az én igen nagy vétkem, de meggyógyul helyett mindig megnyugszikot mondok. Ilyen a szívem. Csupaszak a falak, pedig katolikusok, és túl sok a fény is, tágasak a terek. Csak a szobrok szorítják, de lehet, hogy ezt is képzelem. Mert a szobroknak nincsen feje vagy keze. Vagy egy kéz a kéz után nyúl, látom, még meg is fogja, de nincs érzékelés, istentelenül süket és néma az a tapintás, nem tart meg senki, aki a másik oldalon áll. Egyedül vagyok, szemben a megfeszített helyett Pál apostol tárt karokkal, felette istenszemű ablakok, alatta az oltár olyan, mint szokott. A papot megint meglesem, a térdem töri a márványkő, ez az én testem. Te, isten, én most megleslek, pont, mint gyerekkoromban, amikor kongattak is ilyenkor, mellettem nagyanyám mormogja, értetek adatik, felnézek, de csak egy átlátszó ostya, átszűri a fényt, érinthetetlen, szinte nincs is ott.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s