Éhség (Menyasszonytánc 1.)

Az ablak mellett kapott helyet, két táskát rakott le maga mellé. A nap még elég magasan járt ahhoz, hogy a szemébe vakítson, de gyorsan dolgozott. Két apró neszeszert vett elő, az egyikből kivette a szemceruzát, a másikból a dezodort, a krémet, a kapkodásban összekeveredhettek. A kisasztalon a filofax, az ölében nagy halom papír. Számlák, csekkek, üzenetek, volt, amit hosszan bámult, mintha várna még tőle valamit, új információt, kirajzolódó utóiratot, de a legtöbbet rögtön a kukába gyűrte. A szerelmük hullája, ez a mondat járt a fejemben, és hogy tíz év az tényleg sok. Kevés, hogy mindenre szavakat találjon az isten, de arra talán elég, hogy most pontosan tudja, mi kerüljön a mappába, mi a szemetesbe. A lábán csomókban ott maradt a szőr, nem tudtam eldönteni, már kinőtt vagy csak figyelmetlenül borotvált. Kicsit mindene nagyobb volt a szokásosnál, a felkaron a hús, a térde vagy a lábkörme. Nem akartam látni az arcát. Vajon tíz év alatt elfelejtik-e a sejtek, pár éve hogyan csöndesedtek el, vajon van-e a naplementében az árnyakon kívül némi fény is. Vibrált a teste a zakatolástól, a vállat keresztbe metsző sáv lassan nőtt, hízott, míg elérte a nyakát, és fojtogatni kezdte. Az arcán szétszórva anyajegyek, a hanyagság szép is lehetett volna, de a legváratlanabb helyeken hatalmas vastag szőrszálak is nőttek, elcsúfítva a teremtést.

Miközben beszélt, egyre sötétebb lett az égalja. Feketedik, mondta a telefonba, feketedik, ismételte meg, mert a vonal túloldalán elment a térerő. Idővel az öregedő férfiak arca éles lesz a csúnyaságtól. A nők másképp csúnyulnak meg, a férfiak arca szúrósabb, szögesdrótokon túli sáv, míg a nőké puha, nyálkás, csúszós. Mintha tanulható lenne a halál, akkurátus munka van a testben, percről percre újratanult pórusok, tele porral, kosszal. Aztán ez is arra emlékezteti csak, nincsen bennem semmi jóság, és akkor ne is legyen, aljasul és meggonoszodva fogok élni. Nézi a fiatal lányok combját, lassan emelik át a térden a nejlonharisnyát, az anyag önálló életet él. Egyáltalán nem emeli ki a bőrt, nem billen hátra a test sem. Csak az öregedő férfi teste lesz tőle viaszosabb. Bebábozódik, és megnyalja a szája szélét, este majd úgy öleli át a testét, hogy megint bűnt követ el. Otthon én majd arra gondolok, te voltál az első, aki miatt bűnben éltem, és ezt azóta sem tudom magamnak megbocsátani. Messziről induló kérdések ezek, megállnak, tétovázva nézik a nőt a szőrökkel az arcán, ki kéne tépkedni őket. Ahogy nézem ezeket a férfiakat és nőket, nem értem, hogy szórok el ennyi mindent, hogyan idegenednek meg mind, hogyan viaszosodnak, én meg ott állok közöttük. A panoptikumban csönd van, de ezek beszélnek, mondják, mennyi eső esett, és jó lenne megkeresni a szétgurult szemeket.

Milyen szépek voltak azok a szilveszterek, mondja a néni, csak a keresztnevére emlékszem, mert képtelenség, hogy egy 87 éves mozdulatlan testet Julcsi nénizzenek. Anyádéknál mindig sokan voltunk, és nagy hangzavar volt, most csöndes lett minden, kevesen maradtunk. A Dravnyik Klári hogy halt meg? Anyám mellettem mesél, Julcsi néni fia ámul, hogy mikre emlékszel, anya, de őt nem érdekli. Számolja, mint a szirmokat, szeret, nem szeret, él, nem él. A legrosszabb, ha elmegy az ember párja, mondja, és most nem bánt ez a hülye szó sem, amit a férjére használ. Nézem az arcát, keresem benne azt a nőt, akire emlékezhetnék, de nincs sehol vagy csak gyerek voltam. Anyát bökdösöm, menjünk lassan, már kétszer csurgott a letakart térde alatt a szívószálba fojtott pisi, nézem, ahogy folyik. Megyünk lassan. Megkönnyebbülést érzek, mert most nincsenek öregemberek körülöttem, nincs nagymama és nincs a dédi sem. De nem értem, mi marad meg 87 évből. Menni kéne, nem várni meg, míg harmadjára szalad végig és buborékosodik a vizelet a csőben. De anya beszél. Hogy könnyebb legyen, a nyílásra gondolok, vajon fáj-e, ha belecsúsztatják, csak az elsőt furcsa-e elengedni, vagy a többit is, mind. Az út mentén őzikék voltak, és hullott a hó, az élet talán tényleg csak giccs, az emlékek megszelídülnek, mint az állatok. Mint az első gyerekkori kép, ahogy a piros Skodában ülök, karcol a forróságban a huzat, barna és pasztell csíkos, erre is emlékszem, és a kezem ügyében a tábla csokira. Ezt nekik már nem mesélem, de emlékszem a dühre, hogy míg a felnőttek az asztalokat állítják, engem bezártak, meleg van, olvadok, és olvad a csoki is. Mire anya visszajön, az arcom csupa barna, csokis a huzat pasztellsávja és az ujjaim is. Nem értem, anya ideges, apa ideges, a többiek nevetnek, de ezt talán csak képzelem. Így is lehetett volna.

Nézem anya arcát, ahogy pár nap múlva majd apa teszi ezt húsz év után újra. Apa fürkészi anyát, el-elkapja a tekintetét, helyette írom a mondatokat. Hiába az eltelt idő, úgy döntök, ezek nem lehetnek kérdők, csak kijelentő mondatok. Szerettelek. Még mindig szép vagy. Őrület, hogy a kerek hús alatt ott az arcod is. Anya puhul, sírós lesz, apának csak annyi ideje van, hogy megleshessem, nem érti a szavakat, amiket a mellettem ülő férfi mond, miközben az ujjamra húzza a gyűrűt. Vajon mi marad meg ebből az életre, ha majd egy könnyű pléddel fedik be a térdet, a buborékok mekkorák, ahogy anyagcserét hazudnak? A talpmasszőr azzal nyugtatott, ez az ő meccsük, a szüleim talán csak azért találkoztak, hogy én megszülessek, hát jó, innen nézem, de átszűrődik a zakatolás, anya Leningrád felé tart, körülötte évfolyamtársak alszanak, még nem tudja, úgy jön haza, hogy az a férfi megkérte a kezét. Orosz szótárt lapozgat, unottan előre, hátra, nem bír figyelni a betűkre sem, pláne a jelentésre. Először utazik ennyire messze, a borsodi város mintha sose lett volna, mintha évezredek óta ebben a hórengetegben utazna, csoda, hogy használhatók a sínek és a vezetékek. A kalauz zöldesbarna kabátja nedves, elolvadt rajta a hó, a nyakánál becsurog, le kellett volna sepernie. Nézi anyát, anya vonzó, és alig huszonkét éves, kacér a tekintete a távolságtól, amit a borsodi várostól mér. Apám ebbe szeret bele, a messzeségbe, mert el akarja hinni, ezek a mélyre mutató szemek távolságot rejtenek, szabadságot, ami nélkül ő nem tud élni, autóutat és keréknyomot, amiről majd egy másik nőnek mesél. De ez is annyira rendben van.

Hogy megöregedett apád, mondja a telefonba anya, ezzel egyidőben hallom szemből, feketedik az ég. A nő telefonálás közben is pakol, jó lenne végigsimítani az alkarján, csak fecni, ne aggódj, de idegesen elkapja a tekintetét, amikor a szemébe nézek. Milyen apró lett Julcsi néni, mondja anyám, a nő tenyerében kétszer elfért volna. Milyen nő? Mindegy, anya. Az asztalon mellette üvegpohár, szívószállal, hogy félre ne nyeljen, emlékezni kell erre is. Nézem az ujjamon a fémet, súlya van, de nem értem, minek mennyi lesz a könnyű pléddel a térden. Olyan egyszerűen leírható minden. Megyünk az autóban, a délutáni fények átszűrődnek a lombok között, a lombok nagyra nőttek, összeérnek az aszfalt felett. Apa talán most szólítja meg anyát, Leningrádban hatalmas hó esik, lesepri anya válláról, csak hogy át ne nedvesedjen. Ezt a szót biztos nem mondja, inkább csak a mozdulat van meg. Anya néma, hosszan mustrálja apa arcát, akkor még igazából csak egy idegen. Apa olyat sem mond, hogy a te szemedben egy életen át el tudnék veszni, úgyis későn jönnének rá mindketten, a labirintus egyiküknek sem kedves. Apa eltéved, anya pedig az egyeneseket szereti. De én most mégis látom, ahogy újra nézi annyi év után anya szemét, Julcsi néni arca felragyog, milyen szépek voltak azok a szilveszterek, és hazafelé a hóesésben az őzikék. De ezt talán csak képzeli.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s