Őrláng

Mondhatta volna később, hogy az ilyen lehűlésekkel vigyázni kell. Mert a májusi eső megint hideg volt, a kertben méteres kilengésekkel csavarta a jegenyefákat, felettük pedig égő rózsaszín lett az ég. Azon gondolkoztam, ha megint be kell gyújtani, az egy újabb beszélgetés, kérdések hosszú sora, aminek a végén úgyis én hallgatok el. A kazán ajtaját rendesen minden este bezártam, ráhajtottam a riglit, de most már kimondhatom, apám arra járt, és nem érdekelte. Kinyitotta, ha vasrudat húztam elé, és akkor is, ha szépen kértem. Utóbb a földhöz vágta a Black & Deckert, hogy Talán elvétetted a sulykot, fiam.

Gyerekként, ha apára gondolok, apa az autóbusz, anya a troli, mondja Karika. Aztán apa kigyullad majd 2011-ben nem egyszer, elég, én meg hiába szóltam volna előre, hogy fájni fog, magam se hittem volna. Cserébe, hogy eltussolják a botrányt, egész éjjel jár majd a 4-es 6-os, és a körút alvó emberei nyugtalanná válnak, remeg a lámpakörte, hullik rájuk a vakolat. Pedig csak a csodára akartak emlékezetni, éjjel is hazatalál az ember. Anya vörös és nyikorog, a Városliget nyöszörgő gépe, ami a sok zöld között kerimbókázik, ez is az ő szava volt, én csak kölcsönveszem, mióta nem él. A Földtani Intézetbe jártam, a nyári vakáció alatt mégsem hagyhattak egyedül, ahogy annyi általános iskolást az anyja vagy az apja, engem is uzsonnával, színezővel és könyvvel vitt magával a munkahelyére. A folyosókra emlékszem belőle, ahol elszórva mindenhol tárlókat helyeztek el, a tárlókban kristályok, kipreparált madarak és hüllők óriásira dülledt szemekkel. Úgy képzeltem, ha elég erős és jó lennék, ők megszólítanának, és anya végre nemcsak a gyerekkor szaga lenne, a gyerekkor nyikorgó vasa, hanem élhetne most is. Karika most messzire néz, látom, ahogy anyja belékarol és kacag, hosszúcombúnak képzelem ezt a nőt és sudárnak, pedig ki tudja, mekkorák voltak a csontjai. Annyi biztos, belülről szívódtak fel, a kilyuggatott csontszövetet nézve nagyokat sóhajtozott a doktor. Én meg arra gondoltam, apám ott lent a pincében vajon mire vár, mikor tűnik végre el.

Akkor is nyár volt, a szomszéd majdnem kiégette a muskátlikat, pedig csak egy hétre mentünk le a tóhoz. A házban erőssé és virgonccá tett a hűvös, a nagy spalettákat anya csak négy óra után hajtotta ki, addig a sötétben kuksoltunk. Az asztalnál a lábait figyeltem, a legapróbb női láb, szám szerint 36-os, a körmét sosem festette, azt mondta, arra csak a sarkon van szükség. Én viszont gyönyörűnek láttam a kurvák vörös körmét, talán mert már akkor is a vörösruhásra emlékeztettek. Lipóton a nővérek is színesre kenték, az idősebbek az ortopédszandálból bújtatták ki a rózsaszín gyöngyházfényt, mint az óvónők a Madárdombon, a fiatalabbak pedig a klumpából csúsztatták ki a lábukat, hogy Most már megérdemlek egy cigit, és amíg mélyre szívták a füstöt a kerti csapnál, én felülről leskelődtem, milyen a rüszt, milyen a boka íve. Szerintem csak én tudtam róla, hogy titokban imádja magának masszírozni a nyakát, merev farokkal néztem, ahogy hátradől, nyújtózkodik, és lassan, kéjesen fordítgatni kezdi a bokáját, ráfeszít és ellen tart, mintha tudná, valaki nézi vagy épp fordítva, abban a biztos nyugalomban, hogy ezt úgyse látja senki. A haját oldotta ki először, onnan tudtam, hogy mi következik. Sosem láttam a csapon kívül kiengedett hajjal.

Attól még, hogy a nevét megmondták, nem lett pontosabb az érzés. Hetente háromszor jártam a Lipótra festeni a férfit, a konkrét diagnózisra nem emlékszem, kataton skizofrénia, ezt már utólag találtam ki magamnak, ahogy fellapoztam egy orvosi szótárt, rákeresve a szóra. A lélekhasadás lehetne pillanatnyi állapot. Sosem értettem, hisz ez egy tünet, hogy lehetne az ember belül egyes egyedül és egy, de tényleg. Dühös voltam az orvosokra, hogy bezárták, hiszen azon túl, hogy semmit nem csinált, láthatóan teljesen egészséges volt. Vártam, hogy megmozduljon, darabokra törtem, aztán összemorzsoltam a pittet a szeme láttára, de nem érdekelte. Egy hónapon keresztül minden hétfő, szerda és csütörtök délután egy-egy új fényben, mert a katatónia valahogy átfesti az ember arcát, kisimítja és összegyűri tetszés szerint, próbáltam rendszert találni az arcban, megtalálni a fény metszéspontjait, azt a sávot, ahonnan végre látom őt is. Esettanulmányokat kezdtem olvasni, ahol maga alá szaró és csontsoványra fogyott lányokhoz jártak terapeuták énekelni. Persze senki nem hitt nekik, mint ahogy az is elfogadhatatlan volt, hogy a Duna partján egy év közös hallgatás és éneklés után megmozdítja a lány kezén a csengőt. Olyan volt, mint a kisállatok, elesettségében megindító, olyan, aki mellé le kell ülni, aztán mihamarabb csak annyi dübörög a fülben, el innen, mert ez kibírhatatlan. A fehér bőr, az évek során kamaszosan kiszőrösödött vádli és hónalj, képtelen lehet a csend, ahogy az nő.

A nővérke kinyitotta az ajtót, aznap utoljára mentem, gondoltam, illene valahogy megköszönni, elköszönni, de végül csak egy hülye Boci csokit találtam a boltban, hogy jó lesz. Jó nem lett, már oda fele dühöngtem, mekkora fasz vagyok. Leültem a székre, és kezembe vettem felé tartottam a képet, hogy nézd, ez lett. Tegeztem, pedig lehet, hogy nem illett volna, de az a heti háromszori találkozó mégis úgy éreztem, a barátommá tette. Meg az a sok Lipóton kívüli idő, amit vele töltöttem, orvosi szakkönyveket lapozgatva, az arcával éjjel, szóval ezekért. Apámat vártam így haza, ahogy hozzá menni vártam, apám akkoriban negyvenkét éves volt, én meg kitaláltam, azzal jót teszek, ha minden óra negyvenkettedik percében végigkövetem a mutatót, ahogy lépked. A görbe és vékony vörös mutató el-elakadt a kidülledő számlapokban, naponta be kellett állítani a pontos időt. És arra gondoltam, Karikának igaza lehetett, amikor azt mondta, csak az idő miatt van minden, gyerekként azt nem értjük, nem éljük. Csak a hűvöset vagy a betonon felcsapódó esőcseppeket, azokat a meztéllábas bőrig ázott haza szaladó nőket, a túloldalon a Füvészkert előtt a fehér nadrágos lányt a fiúval, ők lelassítanak, a lánynak szép a lába, a mellére tapad a blúz, ilyenekre emlékszem felnőttként, ha az idővel nem számolok. De abban a negyvenkettedik percben is ugyanez van, apám negyvenkét éves, én meg ezt nem értem, hogy lehet ennyit élni, és hogy lehet, hogy a kazán ajtaja állandóan nyitva, ha ő évek óta halott.

Az ágyon nem változtak a fények. Az arcán sem, bár úgy biztos mesélhetőbb lenne a történet, egyszerűen annyi történt, hogy odatettem a csokit a kisasztalra, és beszéltem, tartottam a képet, és beszéltem, hogy én nem tudom, téged mi a faszért zártak be ide, mert ilyen erővel szobatársak lehetnénk. Aki bennem van, na tudod, az a vörösruhás, az is kataton állapotot szül, pedig annak nemcsak a bokája és a melle, a csípője, de észvesztőek a mozdulatai, amilyen könnyedséggel az összegörnyed, ahogy a mellébe markol vagy a nyakán simít végig, ahogy alszik, tudod, az őrjít meg a legjobban. Ahogy vár.

A lift hangos csapódással záródott be, a vasak, a huzalok nyikorogtak, bambán tartottam a jobb kezemben a képet. Néztem a számlálót, még tizennyolc másodpercem van, hogy elhiggyem, elmosolyodott, amíg a képet nézte. Ez megint egy vörös görbe mutató, ha haza érek, kitől kérdezzem meg, szerinted is jó lett-e a kép, ha újra megszólítom apát abban a májusi esőben, amikor kialszik a gáz.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s