Fagyosszentek

A teraszról úgy tűnt, mintha felhólyagosodott volna a fű, ahogy közelebb hajoltam, láttam, hogy csak egy átlátszó fólia. Fújt a szél, ettől lüktetni látszott, talán oldalról is, ahol a fekete macska ült. Átellenben a kartondobozokon alvónak talán nem voltak kétségei, az ő egyik szerzeményét sodorta arrébb a májusi szél, jó néhány fokot hűlt a levegő is. Pár hete költözött a téglafal és a fa alá, szemben a tűzfal, két oldalt, rá merőlegesen a drótkerítés. Fordítva élt, mintha szerződést kötött volna az istennel, márpedig mától én nem fázom, Nem veszel meg isten, ha hiszlek, márpedig te tudod a legjobban, hagyod, hogy lecsitulhasson a szél. És hitt, és hagyta, a téglafal erősnek bizonyult, éjszakánként lehetett látni, ahogy felvillant a cigarettaparázs, buszmegállókban felszedett vagy kukákból kiborogatott dekk, mellé az olcsó feles vodka utolsó kicsorgatott kortyai. A dohány keserű volt, nem is kívánta, de ahogy felnézett a teraszokon dohányzó férfiakra és nőkre, arra gondolt, ennyi jár neki, Ennyi jár, nem mondta ki, de isten mellett a másik hite az volt, ettől megint ember lehet. A nyakáig húzta a paplant, közben nézte ezeket a furcsa szerzeteket, akik szemben a tűzfallal révedeztek, mintha elvágynának onnan. Pedig csak a napfelkeltét és a fákat nézték, aztán őt ott lent, a parazsat és a paplant, és arra gondoltak, vajon elvágyódik-e, aki magára húzza májusban az ágyneműt.

Az ember olyan, hogy nyakig beburkolózik, nem mintha fázna, de a kilógó végtagok sebezhetővé tesznek, négy fal között intimitás, a falakon kívül esendőség. Így voltam Ilivel, míg az osztályban minden gyereknek bubifrizurája volt a kordivatnak megfelelően, én kéthetente az Andrássyra akartam menni. Apám biztos érthette, de nem szólt, nem mosolygott, csak egy pillanatig erősen a szemembe nézett, aztán felemelte a telefont. Ili már várt, bár sosem vallotta be. Egyszerű asszony volt, ha délelőttös, reggel hatkor ő fogta inas kezei közé a lakatot, ő húzta fel az üzlet előtti rácsokat nagy robajjal az ébredező Budapesten. Nem volt kövér, de húsos, a csípőjén élesen váltak el egymástól a halmok, egy lefelé, a feneke irányába mutatott, a másikról később mesélek. Mindig fehérben volt, mint valami kórházi ápoló, aki égő vörös haját szerette dobálni, ha férfiembert látott. Néha azt álmodtam, hogy beteg vagyok, fuldoklom a láztól, Ili pedig betol a szobába, a homlokomra teszi hűvös és erős kezét, azt mondja, ne féljek. Nem félelem volt bennem, hanem rettegés, hogy mi lesz, ha apám úgy dönt, lekapcsolja az Andrássy neonjait, és hagyja, hogy divatos legyek, pont olyan, mint a többi osztálytárs.

Ili fél órával az érkezés előtt lehajolt a kisasztalhoz, és előszedte a vastagabb könyveket. Úgy képzeltem, ezek a könyvek mágikus erővel bírnak, egyszer belelapoztam, míg apám fizetett, A csodálatos terrárium, ez volt a címe, tele teknősökkel, kígyókkal. Ili ma már talán nem is él. Ez képtelenség, akkor sem értettem, mit jelent az, hogy én meghalhatok, éjjelente többször felriadtam átizzadva pizsamát, hajat. De volt ebben valami őrjítő vágy, mert bizonyos éjjeleken el is élveztem. Tűnékeny csoda, hogy a farkam álmomban óriásira mered, megemeli a pizsamanadrágot, és aztán az ébredés, ugyanezzel az emeléssel, de azzal, amelyik valóságos, mert a forró geci akkor már csak pillanatra volt, odanyúlni sem volt időm, erőm végképp semmire. Mindebből csak a rutin van most, és félek nem marad más, csak az elesettség, ahogy az ősz szőrszálak közül mégis önkényeskedik egy fasz, miközben hugyozni is csak kacsába tudok. A hétfő délutánonként titkoban kilötybölt nadrágról eltűnt a folt, a lányoktól hallottam később, ők a hányás után a wc-t súrolták ugyanekkora hévvel. Enni úgy kell, hogy közben folyamatosan folyadékkal lazítod, különben fennakad vagy kemény marad a lenyelt étel, de ha iszol, akkor szépen kifolyik, mintha a legtermészetesebb lenne. Csak ledugod az ujjad, közbeszólt Ági, Én a mutatóst és a középsőt szoktam, azzal lehet a legmélyebbre, a bütykökre kell vigyázni, mert könnyen kisebesedhetnek. Néztem Ágit és Julit, mesésen szép az arcuk, a kamaszos pörsenések, pattanások szinte fel sem tűntek, annyira izgalmas volt az ívek játéka. Szerettem hallgatni őket, pedig többnyire nem figyeltem, de közben elindultam szemmel homloktól, lefelé az állig, itt a szemöldökcsont, a pofacsont, az állcsont, arányosak és lemérhetőek. A nő tehát ilyen fajta, de ezt akkor már tudtam. Hazug sok, hogy a megfelelő testbe szorítkozhasson, wc fölé hajolnak minden ebéd után, a hétsó fürdőszobában, a kert végében vagy a kinti budiban, míg a Jó ebédhez szól. A szemük viszont véres, megpattantak az erek az erőlködéstől, hiába szorították le, hiába csöpögtettek bele, hiába takarták vattával, amit átitatott a szemvidítófű. Vakok maradtak a fehérre, a szem külső terei idegenek lettek, aztán szép lassan elfelejtették, hogy valaha ismerték ezt a színt. A vörössel mindig lehet valamit kezdeni, igen, erről eszembe juthatna Ili, de a vörös nekem az a rettegés, ami a merevedés éjjeleiből maradt, hogy Kegyelmes isten, csak most magamra ne hagyj. A nyákos, félig emésztett pépre kétszer kellett vizet engedni, közben már csurgott a föld felé vagy a könyök irányába, attól függően, hogyan tartották a kezüket. A víz eltüntette a nyomokat, a wc csészéből a hányást, a csapból a karról lecsorgó maradékokat. Tudod, utána olyan könnyű a testem. Néztem Juli zöld szemét, körülötte a zavaros térrel, és arra gondoltam, neki valahogy mégis inkább aránytalan és elfolyik az arca, tehát tévedtem, nem tudnám lefesteni, mert a mértani pontosságú másolat félrevinne, nem ő lenne a képen, idegen lenne, ahogy idegen lett saját magának. Soha nem vallotta volna be, de a tükörbe nézve elfogta az undor, talán ez torzította el az arcát, ettől lett képlékeny és cseppfolyóssá.

Nem lett pikkelyes egyik lány arca sem, pedig a gondos törlések ellenére volt, hogy az arcukra száradt a hányás. Épp csak a fültőnél, odafröccsenhetett, később így magyarázták. Ellenben pikkelyes volt Ili sarka, ahogy a papucsban klaffogott egész nap, míg a hajakat vágta. Felültetett a könyvekre, így pont a melleivel egy vonalba értem, ha megpörgetett a végén, hogy Kész vagyunk, szemvonalban voltak a labdarózsák. A melltartón át néha látszottak a bimbók, átütött a két hegyes csúcs, én meg igyekeztem apám szemét messze elkerülni, és nem érdekelt, ha utána büntetés jár érte. Szerintem Ili is élvezte a játékot. A kinti neon néha bevillant, rózsaszín, sárga, zöld csövek végig az Andrássyn, csupa kifeszített kígyó, a nyakam körül, Ili két hatalmas melle a fülemre tapadt, és én belefulladtam a mellei közti légüres térbe. Mostanában arra gondolok, ilyen lehet a halál is, ugyanez a vággyal terhes rettegés van bennem éjjelente, nézem a villodzó fényeket, vörös, sárga, kék, pedig csak az a férfi gyújtott cigarettára, én meg a nejlonfóliába hólyagokat képzelek.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s