Éva

A téboly nem a sötétség, nem is az ismeretlen fények éjszaka. A téboly esendő és ismerős, egy fel nem ébredő Éva mellett alvó emberi test. Szuszog. Szólongatja, de hiába. Ott van, de hiába, nem ébred fel, megint arra figyelmeztet, csak Éva van, Csak én vagyok, a többi kivetülés.

A vonatút nem hosszú, Reggelre Bécsben leszek, nyugtatta az anyját, aztán most reggel van, sötétség, mely szóra újra kell tanulni a betűket. Minden sokkal lomhább, pedig ugyanaz a vagon. Minden sokkal ködösebb, pedig ugyanazok a fények, talán eltéríthették a vonatot. Mostanra már a Westbahnhof zajait kellene hallani, abba belealudni, arra ébredni újra és újra fel.

Zihálva ébred, de ez nem a vonatút és nem a Westbahnhof, egyszerűen csak sötét van. Lidérces penészszagú hűvös, kábán húzza össze magán a kabátját. Álmában egy sorra ébredt, szorítsd össze a melleden a blúzt. Ki ne ömöljön a szíved, gondolta hozzá, azt is, ezt fel kellene írni, ki ne öntsön ebben a félhomályba, ködbe, amibe bele akarsz fulladni eggyé válva a köddel, és szétfolyó magaddal. Most rájön, az álom álomban volt, tudta, ha nem ébred fel, megfullad, mert a test jófajta szolga, hűséges napszámos, ha én úgy döntök, ő fölém hajol. És a hajlásból szorítás lesz, felfelé szálló nyirok, testet öltő agyagos padló, Nahát, gondolja Éva, talán ez a padló, ez az agyag már nem a vonatfülke padlója, hanem ahol most ébredek, szűrődnek be zajok, mind ismeretlen, se vonatfütty, se varjúkárogás. Sehol egy az orra alatt motyogó vasutas. Felszállt, erre még tisztán emlékezett, intett anyjának, aki hosszan állt a peronon, a fülkéből kalimpálni kezdett, Menj, mama, most már sínen vagyok, rossz vicc, de nem is annak szántam, csak igazán sosem szerettem a búcsúzást, ezt a kiherélt, néma tátogást, azt akarta, hogy mielőbb ne lássa. Most már ingerült lett. Mama, menj, mama, menj már. Az üveget épp akkor kocogtatta meg egy fekete ruhás férfi, hogy Kisasszony, szabad-e, mondta, Persze, halványan felé mosolygott, az meg belépett.

A por egyre magasabb, a nedves levegő formálhatóvá teszi, de nem a sötétség a téboly, nem is a fények éjszaka. Ha egyáltalán éjszaka van. Mert az a kevéske zaj, ami beszűrődik, inkább reggeli, Éva felkönyököl, belenyilallik a hasába és a hátába. A fájdalom jó nyomolvasó, hirtelen eszébe jut a hajnal, akkor ébredt, azt hitte, már a határon vannak, jön az útlevél ellenőrzés. Addigra már a szomszédról elég sokat tudott, sosem szokott vonaton ismerkedni, de fáradt volt tiltakozni, és a sok történetért cserébe mesélt ő is. Éva nem volt bizalmatlan, mert a férfi sem bizalmaskodott. Kiderült, a férfi is beszéli azokat a nyelveket, amiket ő, angol, francia, német, Szép, szép, biggyesztette le alsó ajkait és emelte meg a felsőket a bajsza alatt a férfi. Tudja, tanítok Bécsben, de a férfit ez mintha nem érdekelte volna, hümmögni kezdett. Ettől az egész arca aránytalanná és gnómmá változott, ugyanaz a torz vigyor, mint a mozgásában, jobbra, balra himbálódzó végtagok, a gerinc képtelen volt tartást kölcsönözni neki, és mégis, erő sugárzott belőle, érthetetlen. Ha olvasnám, pára szállna fel a földről, mindenütt átitatná a termőföld felszínét. Ha ott tartott volna, Éva tudta volna, az a sor, hogy megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába, és hogy így lett az ember élőlénnyé, mindez torz mosoly, mert az úristen sokszor mindehhez kevés, félrenéz, ha elfeledkezett, előretekint, ha siet valahová, és hogy közben ő, Móricz Éva egy vonatfülkéből hogy került ebbe a kietlen penészszagú aprócska térbe, arról nem gondolkodik. Később sem fog, amikor már tisztul a kép, az Andrássy 60. ismeretlenül is felismerhető, a félelem arcos jószág, családi ebédek után halkan suttogtak az asztalnál, meg ne hallják, akit oda visznek, haza nem tér, és ott embertelen dolgokat művelnek. A gyerekek aztán a kertben csengőfrászosat játszottak, Most akkor jöjjön a fekete autó, Várj, Zizi, most csengetned kell, a kopogás nem ér.

Már megint nem figyelsz.

Észreveszi magát, motyogni kezd, akkor éjjel később mégis felébredt rá az a másik test, mert Éva már hangosan sikoltozott a második álom után. Mint egy későbbi cellatársa, Ki vagy, te, isten, felraklak a polcra, hallgatta Tamást, és rettegett, soha életében így még nem rettegett, mert az isten talán ezt mégsem tűri el, legyen bármilyen jóságos is, ebből elég, Éva így képzelte, feldördül, elég, és ha van ördög, hát az Tamásba költözött, ünnepi ruháját kivasalta, kifehérítette, és mikor a keményített gallért hallották az utolsó hajnalban roppanni, persze, hogy Tamás nyaka volt, az ördögnek se híre, se hamva. Mire a kimerültségbe belealudt, ájultan jött az újabb álom, ájultan, ám annál intenzívebben, és az álomban szíve szerint csak vízszintes formát ölthetett az isten, minden, ami függőleges volt, élettel lett volna tele, de az isten most úgy döntött, Éva, ha nem ébredsz fel, ebbe az álomba bele fogsz fulladni, megfojt a salak. Éva kétszer rándult éjszaka, másodjára sikoltozott hosszan, aztán nyöszörgött, Csak álom volt, rosszat álmodtál, nyugtatgatta a férje.

Most már látta, ahogy benyitnak, nem is értette, miért ilyen vehemenciával, rendes magyar vonat Bécs felé, át a szántóföldeken, a városokat épp csak érintve, ne zavarja meg csöndjeiket. Ketten voltak, de mire Éva az okmányért nyúlt, hárman lettek, felállt a fülkés férfi, a torz mosoly újra megjelent az arcán. Frau Móricz, maga fasiszta kurva, nem méltó arra, hogy magyarnak mondja magát. Éva hirtelen az álomba került, ott szokott ilyen lenni, hogy nem bír megszólalni, az ajkai közé gumihártya feszül, nyúlós, iszamos ragacs, hiába tátog, csak nyúlik a tócsa, de nem lesz tőle arca és ugyanúgy a szája is néma marad.

A félelem semmihez sem hasonlítható szaga. Az autóban, ami a sínek mellett állt, nem volt más, ahogy belökdösték, tele lett vele az orra, a szája, a tüdeje. Csak a retikült hagyták, de előtte kiszórtak belőle mindent, iratok, könyv, púder, rúzs, zsebkendő, két kemény cukorka. Most minden a földön hevert szanaszét, a rúzst alig ha kétszer használta, a púder tükrös része darabokban vicsorgott felé, az arcát szabdalta, tépte fel, mintha igaznak mutatná.

A fém hangja, a puffanó botok hangja az emberi testen. Üregessé válhattak a testek, olyan tompán ütődött hozzájuk minden egyes csapás. Éva álmában újra és újra hallotta az üregeket, arra az őrületig képtelen volt emlékezni ahogy a rugdosások után letépték róla a ruhát, a harisnyát a szájába tömködték, a fejére pedig gázálarcot húztak. A levegő nem lett más, csak szűkösebb, a félelemnek ugyanolyan a szaga, ezt nem értette meg utána, bárkinek mondta.

Csak álmodtad, simogatta a hátát a férje, ő meg a sebes mellét szorította, Csak hozzám ne érj. Nem tudok elszámolni azzal a hiányzó néhány órával, azzal az ’53-as áprilisi éjjel. És ez a téboly. A kisebesedett bőrfelületekkel, a sperma szagával és ízével, a harapásnyomokkal a vállon. Mint az állatok, erre gondolj. Abban lenne némi irgalom. De fel akkor sem ment, a téboly attól még megszólíthatatlan, alszik, néma, néma, és nem ébreszt fel, hogy szétszakítsa a gumiabroncsot, a szám. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba, a könyvben fekete vonal a sor mellett, mintha könnyebb lenne attól, hogy van bizonyosság.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s