Egy nap élet

Huszonnégy óra az ünnepek alatt kitágul, gumiként nyújtható rostjait csak utólag számolja fel az emlékezet. El kell felejteni a sínek kattogásait, talán elfelejthető anyám orra is, amint a peronon integet, és közben az izgalomtól lüktetnek az orrcimpái, Nem, még nem sírom el magam, hiszen Éva csak hazautazik. Ha tudná, ami utána következik, nem a cimpái lassulnának le, hangosabb sem lenne, a vágányok között annyi kiskatona volt, hogy hazáig sem jutott volna el. Talán megmerevedne, mint a macskák, hátracsapva a füleiket. Éva felszállt, előbb a bőröndjeit emelte meg, a kisebbet, amiben a cipők és a kalapok voltak, aztán a nagyobbat, amiben a ruhák. A retikül elég lett volna, ezt utólag belátta, A retikül is sok volt, mondogatta a sötétben, ahogy a falvak állomáshelyein csíkozták az éjjeli lámpafények az arcát. Robert Bécsben vár, ne aggódjon, mama, a Westbahnhofon már cipeli helyettem a csomagokat, elég lesz a ridikült tartanom. Abban voltak az iratai, a könyv, az anyja most nyomta a kezébe, Olvass magyarul is fiam. Pedig a fiam szótól korábban idegenkedett, mama mindig csak akkor használta, ha valamit számon kért, vagy ha a szeretetet értelmezte át, A zsarolásból is születhet mosoly, erre gondolt Éva, meg arra, hogy talán gyanakodnia kellett volna, amikor a korántsem vallásos anyja kezébe nyomta a Bibliát.

A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, ha nem jön közbe semmi, nem szakad le felsővezeték és a határon is rendes tempóban engednek át, reggelre otthon leszek. Persze az otthon kétarcú istenség lett, mióta Robertet megismerte, előtte még volt rá esély, hogy hazajön Magyarországra, francia és német szakos tanárként talán lett volna hely valahol a számára. De Robert egy színházi előadáson rossz helyre ült, Elnézést, uram, ide szól a jegyem, mutatott Éva a székre, Robert pedig megmerevedett, mint a veszélyt szaglászó macskák, mert ilyen nőt ő még az életben nem látott. 1952-t írtak, alig telik el négy év, amikor majd a tizenhétéves Sándor úgy dönt, disszidál, persze ez akkoriban varázsige volt, amíg nyitva volt a határ, Menekülj, Sanyi, húzz el innen a picsába, ez nem élet, De mi lesz anyámmal, majd vigyáznak rá a rokonok, De mi lesz, ha megbüntetik miattam, ha maradsz, biztosan megtalálják. Az őrlődésből végül szökés lett, de azt mondta később, ő erről soha nem beszél, nem emlékezik, se Debrecen határára, ahogy a repce mellől visszanézett, mert Ilyen képtelenül sárga színnel a jóisten is csak gúnyolodik rajtam, se a kezére, a körme íveire, mert Erről is a vér jut eszembe, ahonnan most menülök. Mert erősebb az élet és erősebb a szerelem is. A szerelem fekete volt és fehér, a nők sokfélék voltak az élete során, lettek mindenféle nők, de a fekete és a fehér billentyű maradt. Most a bécsi iránt fogta el őrült rajongás, ahogy a kalapácsot közvetlenül a billentyűre erősítik, és ennek lenyomásakor a kalapács vége egy hornyolt akasztólécbe ütközve üti meg a húrt. A kalapács, Sándor így képzelte, kétkarú emelőként az ő lelkét billegteti, ezért is izgatta jobban az angolnál, ahol csak egykarú emelőkkel találkozott. Az anyja sokáig erősködött, Az angol, fiam, tartósabb és tömörebb is, de Sándor meg sem hallotta, a leírás szerint, amire figyelt, A bécsi rendszerű billentyűzeten a leggyengédebb kezek könnyen játszanak (…), jól s tisztán szól, kerek fuvolaszerű hangot ád (…). E zongorák tartósak s majdnem csak féloly drágák, mint az angol billentyűzetűek (…). Ő a rugalmasságra vágyott, a csontok hajlíthatóságára, még ha néha ez disszharmóniába is torkollik majd. Akkor még biztos volt benne, van olyan, hogy jó választás, mint most az angol helyett a bécsi. Később, mikor a kór első tüneteire felfigyelt, a jeges rémület után kajánul elmosolyodott, a jóisten megint csak gúnyolódik rajtam, mert ha igaz a családi legenda, az ízületek gyulladása, a vörös holdak a boka és a térdkalács mentén előre mutatnak, kietlen és puszta vidék felé, ahol a mélység fölött csak sötétség van. Botmerev gerinc. Az anyja erre gyerekként büszke lett volna, ha mondják, Arikám, magának két fia fog születni, mindkettőnek botmerev lesz a gerince, és nem csitították volna a tízéves aprócska Csobánka-lányt, hogy a gerincesség nem itt kezdődik, és Aranka is csak később hitt jóistent, hogy a gerinc helyén inkább lenne nyákos folyékony takony, zöldes, sárgás, mint az a rengeteg kiolthatatlan mész. Mésszel azóta nem kenték be a fák törzsét Debrecenben, Hőingadozás ellen az kell, meg ne fagyjon a szerencsétlen nyár, mondta a szomszédasszony a büszke fölött áthajolva, A mész visszaveri majd a napot is, a törzs hűvös marad, hidd el, Arikám, jót teszel vele, meg aztán fertőtlenít is. Persze az asszony még átkiabált az ajtóból, Vigyázz, ne legyen túl vastag, de Aranka akkor már a falnak dőlt, és dühében sírni sem bírt, míg átkozta a jóistent, aki hagyta, hogy mindkét fia testét fertőtlenítse a mész, a kisebbikből pedig ki is oltsa az életet. Csak fiút ne szülj, ez lett volna a házi áldás, de Aranka anyósa csöndben maradt, úgy örült a debreceni szépasszonynak, az idősebb Sándoron sem jött még elő a Behtyerev-kór, talá megúszható az élet.

A fal mellett maradj, mondták pár száz kilométerrel arrébb Miskolcon, Margitka a mindig levendula illatú anyagzsebkendőt vasalta éppen, amikor felnézett a lányára. Méri hatalmas teste idegen maradt egész életében, idegen, mint az apja, Margitka férje, Passuth Gyula. Ugyanaz a nyak nélküli fej, konok tekintet, haragos, szűk szabású száj, telihold-kép. A fal mellett maradj, Gyűljenek össze az ég alatt levő vizek egy helyre, hogy láthatóvá váljék a száraz. Margitka szeme így maradt sós, hiába volt egy életen át levendula illatú a kendő, a vizekről hallgatott. Száraz volt a szeme, amikor negyvenévesen úgy döntött, mégis hozzámegy Passuth Gyulához, inkább, mint haláláig mosson a bátyjaira, öccseire, mégis hozzámegy, inkább, hogy belássa, túléhető András elvesztése. És akkor már inkább majdnem vénlányként, de gyereket szül neki, egyet, mert annyit biztosan kibír minden asszony, a jósiten ennyit nem hazudhatott. Hozzáment, aztán mikor Passuth Gyula üldözésével Los Angelesnél hagytak fel a rend őrei, Margitkának huszonnégy órája volt arra, hogy összepakoljon egy bőröndnyi aranyat és ezüstöt, Bódvaszilasra minek ez a sok lánc, csókolom, bökte meg oldalról valaki puskatussal, Burzsujkurva, bökték meg még egyszer, de erre csak ott emlékezett már, amikor az agyagos, sáros padlón kezdett kékülni a hidegtől a lába, Nem baj, mosolyodott el, Mérike azóta Perjés lány lett, van, amire elég hosszú 1440 óra.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s