Sportszív

A cipőtalpak kopogását nem lehet megszokni.

Marla, maga elmondott engem. Talán nem mindent. Sokat. Talán az őszinteség, a rajongás és a boldog kétségbeesés áradásában tette. Elnézem magácskának, mert nem buta, csak keveset tud. A leszámolásnak ez módja, ha nem is nemes. Ne felejtse, én tudom, mikor forgolódik, mert antennáimat ráhangoltam a lelkére. Amit teszek, és tenni fogok, magáért teszem.

Az asztal alá szorult testben nincsen semmi emberi. Nem megváltható, a reszketés szánalmas és megbocsáthatatlan. Mert Másik azt álmodja, egy asztal alatt kuporog, reszket, és nem mer megmozdulni. Levegőt is alig vesz, szorít a mellkas, a levegő fáj, jobban kellene összpontosítania. A cipőtalpak kopogását nem lehet megszokni, a visszatérő álmok, az ismétlődés nem lazítja a szívtájékot, nem könnyebb a levegő. Mindig tudom. Most viszik a családom, én meg nem mozdulok, nem csinálok semmit, kurvára nem, hiába kellene, lehetne valamit. Gyáva állat. Tágulnak az erek, a szív fala vastagabb, a kamrák megnagyobbodtak. Több vért pumpál, a szívritmus viszont nem gyorsul, természetellenes. Viszik apámat és anyámat, álmodja, viszik a feleségem és a gyerekeimet. Nem érez semmit. Szűköl, mert gyáva, és gyáva, mert szűköl az asztal alatt. A pulzus lassul, csak a szívzörej hangosabb, de a csizmások ezt nem hallják, süketek a részletekre. Krakkó utcája sötét és csendes, deresek a kockakövek, ha mozogna, szabályosabban verne a szív. A vérnyomás lényegében ugyanolyan, mint bármelyik egészséges emberben. Van iróniája Krakkónak és az istennek is. Igen, az biztos, hogy ez az álom Krakkóban van, és én nem álmodom.

Tudnia kell, minden megosztott titok, nem hogy közelebb hoz, de elveti az érdektelenség és kiszolgáltatottság magvait.

Másik a fára koncentrál, a szagra, hogy majd egy másik életben minden fáról ez a reszketés jusson eszébe, a megbocsáthatatlan gyávaság. Mint a nagyanyja, aki nagyapja halála után meggyújtotta a szivart, hogy nagyapát maga mellett érezze, holott egész életében gyáva volt bevallani, megbolondul a szivarfüstért, megbolondul a férfiért, akit a forgács mellől riasztottak, hogy jó lenne, ha sietne, a felesége mindjárt megszül. Talán másképp volt. Nem is a fűrészpor ment az orrába, a szemébe, nem a levegő nedvességét szívja magába, nem amiatt penészedik a szíve körül a belső sötétség.

Egy napig semmi megbocsátanivalóm nem volt. Most lett.

Most meg Anna gyújt rá esténként a szivarra, mélyen leszívja, Másik a rémülettől döbbenten áll, és szíve szerint ráordítana, hogy oltsd el azt a kurva szivart, de aztán csak nézi, nézi, és közben mosolyog, na lám, az élet ennyi, lassúdad körforgás, állandó emlékezés mozdulatokra, hangokra, illatokra, hogy ne felejtsem, mert valamiért, az isten tudja, miért, arra emlékezni kell. Megélni, emlékezni, aztán elfeledni, és újra megélni, emlékezni újra, hogy nem feledhető.

Mint a Fésűember alvó arca, nem elfeledni, ahogy a fény felülről esik rá, tojásdad formákká szűkülnek a szemei, mély gödör az arcon, árnyékkal borítva a bal félteke. A szája, ahogy a húsos ajkak kinyílnak, mert oldalra fordult a testtel, apró és lassú kilengések a lepedőn, ahogy a levegőt veszi. Enged, fogad. A szív néma, nincsenek zörejek, sebesen ver.

Megbocsátok. Ha maradt magában szikrányi szelídség irányomban és bölcsesség az életre, ne számoljon be levelemről. Sem őt, sem önmagát nem teszi könnyebbé, súlyosabbá a közös tudás. Egyetlen ember sem bocsátja meg a múltat, a jelent és a jövendőt. Egyetlen ember sem tud felhőtlenül megosztani kínt és közös vágyat. Kivéve az angyalok.

Martin hazudott. A hazugság persze épp csak annyi volt, hogy Marla elhitte, az ablaküvegen tükröződő képek igaziak. A kirakat előtt gyakran megállt később is, miután ezek a mozdulatok, hangok és illatok már sehol sem voltak, és a mutatóujjával megérintette az üveget. Nincs ezzel baj, nevetett fel Másik, csak hülye vagy, ha azt hiszed, ettől tudni fogod, hol állsz. Az üvegen kívül, ahol továbbmehetsz, van út és vannak fények, vagy bent, és valójában benned gyönyörködik a világ. Tudod, Marla, teljesen mindegy. Akiket Tibetben befalaztak, ugyanígy nem tudták. Mire a barlangbejárat elé gördítették a nehéz kőtömböt, istent hittek, mint álmomban az asztal alatt én, hogy legyen megbocsátás. Hogy szembe tudjanak nézni 2 négyzetméternyi sötétséggel, ami bennük van. A szív lófasz. Lófasz a tükör is. Ezzel a sötétséggel kezdj valamit, ami mint a penész úgy virágzik belül, és fojtogat, és nem kapsz tőle levegőt. Tágulnak az erek, a szív fala vastagabb, a kamrák megnagyobbodtak. Több vért pumpál, a szívritmus viszont nem gyorsul, természetellenes. Viszik apámat és anyámat, álmodod, viszik a feleségem és a gyerekeimet. Viszik Muterkát, Martint és Szofkát, az átkozódó leveleket. Hogy dögölj meg, mert elhagytál, hogy dögölj meg, mert miattad elhagyott. Nem érezni semmit. Szűkölni, mert gyáva vagy, és gyáva vagy, mert szűkölsz az asztal alatt. A pulzus lassul, csak a szívzörej hangosabb, de a csizmások ezt nem hallják, süketek a részletekre. Krakkó utcája sötét és csendes, az a tibeti barlang sötét és csendes, deresek a kockakövek, deresek a csontok a kőtömb mögött, ha mozogna, szabályosabban verne a szív. Van, aki nem bírta. A vérnyomás lényegében ugyanolyan, mint bármelyik egészséges emberben. Van iróniája Krakkónak és az istennek is. Tibetnek viszont nincs. Igen, az biztos, hogy ez az álom Krakkóban van, és én nem álmodom. Azok a gyengék szétverték a saját fejüket, mert elviselhetetlen volt a penészszag és a sötétség. A tudat, hogy belülről rohad minden emberi szív. Mert hagytam a cipőtalpakat elhalkulni. Sokáig vágytam rá, a végén majd engem is kézen fogva vezessenek ki. Azok az arcok boldogok voltak. A sötétséggel a hátuk mögött nem éreztek semmit.

A szárnyaim szénné égtek. Tudtam, hogy megtörténik majd. Repülni sokáig nem fogok, de a legerősebb vagyok az angyalok karában. Régóta időzöm itt. A maga sorsát is látom. Tetszik.

Egy ideje csak arra a hatalmas órára gondolok. A gyár bejárata fölött függött, mikor munkába mentem, mindig megálltam előtte. Ha jól figyeltem, mindig három perc múlva volt rajta háromnegyed. Legalábbis így emlékszem, aztán ki tudja. Talán másképp volt. De hazudni sose akartam.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s