Folyik a híd, Bébi!

Korábban évekig keresni kellett az öltönyt, a nyakkendő a ‘szomba van már, dühöngött a levendulaillatra és a molyra fogva a gyomortájéki rándulásokat. Hogy aztán görcs lett belőle, mára bevallotta, a szekrényben a fekete is előrébb került. Ott lógott a bal szélen, az volt az első, ami a keze ügyébe akadt. Kint csicseregtek a madarak, amikor megint nem találta a fekete nyakkendőt, és közben arra gondolt, az isten mégiscsak jó, van humorérzéke, hogy a vénasszonyt nem hagyja hideg földbe rakni. Se nem kemény, se nem hideg, mondjuk biztos háborogna, ‘aszér’ nem porhanyósabb, mert ilyen volt az öreglány, imádta ezt a szót és imádott káromkodni is. Martin ott állt a sír felett, Szofka szorosan mellette a gyerekek kezét fogta. Ne piszkáld. Ne vigyorogj. Dehát a Zuzunak taknyos az orra. Szofka későn szólt, Martin már észrevette, elmosolyodott. Maradjon meg a humorérzéked, fiam, a sír szélén is röhögj, a ‘szomat. Dehát Muterka, ne legyél már trágár, mégiscsak téged temetlek. A ‘szér’ ne lehetnék, egy élet van mögöttem, mindenkit leszarhatok mostmár. Akinek nem tetszik, az rég elhúzott, aki meg maradt, épp ezt imádja bennem. Martin erre elvigyorodott, pont úgy, mint Zuzun a kisebb lány. Ja, csak az ő orrát már senki sem fogja megtörölni, legfeljebb ha Szofka, de az mekkora szemétség, ilyet tenni Szofkával. Hogy gyengének lásson, hogy törölgesse az orrom.

 

A Másikat meglátta a temetőkapu felől közeledni, évek óta nem találkoztak, Marlával üzent, mondd meg a Másiknak, még mindig nálam van a kardja, vagy fordítva volt, Martin kardja van a Másiknál, annyira mindegy már. Hosszan néztek egymás szemébe, hirtelen Muterkáról szó sem volt, se gyászról, hogy meghalt az anyám, vagy ha a gyász emberi, és a szerelem tud fájni, nem puszta önkény, akkor Marlát szűrték át egymáson ott a sír felett. A nő mintha sose lett volna, olyan. Martin lassan bólintott. Tünemény. Te meg jókora geci voltál vele. Martin újra lassan. Pedig én szerettem. A lófaszt szeretted, mondta a Másik.

Tudod, gyáva szar vagy, Martin. Negyven fölött már lehetek, nem? Próbálta egy poénnal elütni. A Másik közben nehezen vette a levegőt, mert Muterkát temetni önmagát siratni is volt egy kicsit. Martinnak arról a fekete ruháról meg a nyakkendőről kezdett beszélni, hogy egyre előrébb kerül a szekrényben, Martin bőszen bólogatott, igen, Másik, ezt ismerem, de hogy van Marla. Tudod, ahogy ott van kikészítve, már csak arra tudsz gondolni, egyszer majd rád adják, a Másik folytatta, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, a merev testedre ráhúzzák a nadrágot és begombolják az inget. Az inged. Amire egy vagyont költöttél, mert mégiscsak temetésekre kell majd, és jó lenne letudni egyben, nem évente újragondolni az egész rohadék elmúlást. Azt a kibaszott fekete nyakkendőt az anyád, a feleséged vagy a gyereked előkészíti, a kórház alagsorában a hullamosó végre a púderért nyúl. Ezt már szereti, ebben van kihívás, felszuszakolni a ruhát a kihűlt testre – abban nincs, az csak rutin és viszolygás, amit egy életen át nem bír magának bevallani, ezért minden reggel felkel, elindul a kórház felé, lépcső vagy lift, de mindenképp alagsor, tompán puffanó fémek, acélhideg levegő. És mondom, arra gondolsz, egyszer majd rád adják, pedig most is az jár a fejemben, derékban be kéne venni, lefogytam, mióta Anna beteg lett. De minek. Az én testem húsa, zsírja nem ment át az övébe, az erőmet hiába adtam volna, ő nem lett erősebb tőle, a végén meg mind a ketten itt állunk. Megokosodva, gonoszan, ahogy a költő írja, üti el megint Martin, mire a Másik előre dől, megfogja Martin vállait.

 

Amikor a képpel végre igazán egyedül maradsz, akkor érzed ezt. Akkor már nincsen Marla, nincsenek ott a történeteink, nincs ott semmi, Marla illata, tekintete, semmi, amiről el akartad hinni, hogy újjáéleszt. Te, én azt hittem, tudom, milyen egyedül lenni, de az mind semmi nem volt, semmi ehhez képest. Az a rettenet, hogy most itt állsz, én meg ebben a csökött öltönyben, a dereka tág, te meg vörösre dörzsölted a szemed, Martin, legalább egy kicsit lehetnénk többek, mint rettegés a haláltól, legalább néha egy-egy pillanatra mondanád azt, én azt a nőt szívből szerettem. De hazudsz te is és hazudok én is, sőt, hazudik Marla is, mert nem lehet kiírni mindent, mert az a rohadt fekete nyakkendő végül túl szoros lesz, a hullamosó épp elgondolkozott, mi meg úgyse érzünk már semmit, és elkékül belé a test. A tied és az enyém is. A Marláé már életében is kék, mert az a bolond lány napra nap a zsebében tart egy fekete nyakkendőt, szorítja, húzogatja, nemhogy hátradőlne, mondjuk megtanulna hinni a kurva istenben és elfelejtené, milyen egy életen át rettegni. Elfelejtené a diófát, ami ősszel egyszerre hullatja le a leveleit, azt a pihét, ami a műteremben fogalmam sincs csukott ablakon keresztül honnan került a kezembe, el Annát és a tűket, el a feleséged, el az összes bűnét. De Másik, arra tudod, hogy képtelen.

Tudod, Másik, amikor jött a Fésűember, sokáig azt hittem, én hívtam, vagy közösen hívtuk, mert nem lehetett bírni már tovább. Kezdtem elveszteni a fejem, egyre többször képzeltem azt, megoldható minden, Szofka megbocsát, megbocsátanak a lányok is majd, ha felnőttek és szerelmesek lesznek, Muterka meg ismer. De ez nem igaz. Nincs megbocsátás. A bűnre bűnt tehetsz csak, ilyeneket gondoltam aztán, most meg nem gondolok semmit. Ki vagyok én, hogy azt higgyem, beleszólhattam az életébe? A Fésűember győzött, pedig még csak nem is harcolt. Ja, aztán bántotta ő is. Másik újra látta maga előtt Marlát, ahogy elsírja magát, és közben nevet, nem kényszeredett vigyor, egyszerűen csak széttárja a karját, rohadj meg, de hát tudtuk mindketten, hogy így lesz, hogy bántani fog és fájni, mert egyszerűen ilyen az élet, hogy még mindig az a nő vagyok, aki félrehúzódva nyüszít, mert ebbe belebolondulni is könnyebb lenne, mint elképzelni újra és újra azt a két testet, az idegent és a Fésűemberét, amit sajátjaként ismer. Kihordani mind az elhullott szálakat, fürdőből, padlóról gyűjteni össze, vizet ereszteni rá, közben mondogatni, van élet ezen túl is, van szeretet és van a testen túl is érintés, ami független a mocsoktól, a sártól. A paplanból egyesével gyűjtögetni össze, ne maradjon egy se, elégetni inkább, nem is lehúzni, leengedni. Mert mi lesz, ha a gyerekek korán jönnek, mi lesz, ha szétreped a fejem, mi lesz, ha azzá válok, amivé a másik ember önzése, gonoszsága tehet engem, mi lesz, ha nem más, hanem ez a halál. És akkor hiába a levendula és a fekete, mert mindenhol csupa szín van. Amit látsz nem az, de nincsen máshol sem valóság. A szíved éhes, és abba fog belehalni, a szíved szomjas, és te szomjan fogsz pusztulni, míg mások hátradőlnek, keresztet vetnek, egyszerűen jól hazudnak maguknak, már hogy félnék az élettől? Minden fasza.

 

Muterkám, te most kussolj, a Másik felröhög, tudod, Martin, épp arról beszéltem neki, hogy a történeteink színe fekete és arany, hogy milyen kevesen ismerik már ezt a technikát. Fogod a vásznat, és az egészet koromfeketére fested. Nem látsz semmit, csak azt a kibaszott sötétséget kívül-belül. Egy picit megnyugszol, ugyanaz van kint is, bent is, aztán hozod az aranylapokat. A svafni, azt mondják, büdös, de én megrészegülök tőle, régen tiszta szesz helyett pálinkát használtam. Egy korty és egy a képre. A füstfólia gyorsan tapad, erősen koncentrálok, olyan ez valahol, mint a szex. Csak a teste van és a testem. Rárakom a lapot, mintha belenyalnék először, lassan, izgatóan új és erős az íze, aztán kenegetni kezdem. Betölt teljesen az alkoholos illat, a svafni mintha magától mozogna, szinte hallom felnyögni, aprókat rándul, aztán zihál. Erre találj szavakat, Martin. Hogyan szeretted te Marlát? Az aranyra hogyan kensz rá nyugodt színnel bármilyen másikat? Hogyan élesíted a formát, az övét és ami a fejedben van, hogyan illeszted össze? Azt hiszem, belátni, hogy amit te elképzelsz, kevés, hogy nincsen más, csak az arany, hogy bármit szerettél is a nőben, a legtökéletesebb a maga hiányosságaiban, és erre későn jönni rá, az az, ami kegyetlen. Ilyenkor szűnik meg az isten, és mondhat bárki bármit, nincsen, érted, nincsen, mert az aranyra nem festhet rá ember. De te mégis megteszed. És megteszed holnap is, és közben röhögsz, míg a gyomrod szorul. Aztán egyre többet öklendezel, és kínodba kiabálsz neki, hogy folyik a híd, Bébi, folyik a híd, de minden rendben van. Csak hinném el, csak el tudnám egyszer az életben egy pillanatra hinni. Ott és akkor lenne isten.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s