Hátország

Olyan a bőre, mint a kelő tészta. Marla először csak a szagokra lett figyelmes, orrba vágta a szesz. Egy férfi és egy nő ült le mellé. A nő szemben vele, a féri balra. Azok, akik végiskísérik az életünket, mégis arctalanok, egyszerű és természetes, hogy ott ülnek, mindketten előre nézünk, a hátunkat tartja a támla. Nem piszkálja egyik a másikat, az érintkezést persze nem is akarják kivédeni. Egymáshoz nyomódnak, hamar felmelegítik egymást. A nő hangosan szuszog, minden lélegzetvétellel rándul egyet, előredől, megpaskolja a férfi térdét, szünetet tart, és aztán folytatja. Egy legalább lesz még. Paskol. De majd csak hétfőn. Levegőt vesz, paskol. És tudod az a legjobb, ha hétfőn nem lesz, akkor megyek kedden. Megint paskol. És akkor lehet, hogy nem is tizenegy, hanem tizenkettő lesz. Marla nem ért semmit, az ablakon hiába néz ki, tél van, csak a varjak kergetik egymást a havon. Épp ilyen ez a nő is, ahogy a nőkben van valami madárszerű, ez itt szemben varjúfajta. A csőrével vájná a férfi combját, ha lenne neki. A férfi bólogat, időnként elfordul, balra néz, a nő mostmár feltolta az orrnyergére a napszemüveget. Tüntetőleg, hogy figyeljen rá. Olyan istentelenül puha az arca. Talán ez az öregség, hogy a női test túlvizesedik, elázik, csak aztán szárad ki és aszalódik össze. Ezek a nők mind tésztapuha arccal fordulnak föl, a koporsóban mintha ragacsos élesztő meredne a fára. A karikagyűrű mélyen bevág a húsba, a bőre foltos, rózsaszín seprűvénákkal van tele. Kifehéredik a végén az összes pinás, nevetett fel Muterka, mert ő is szerette csapkodni a férfiak térdét. Én is meghalok, Martin, jobb, ha ezt mielőbb elfogadod. Ugyanúgy kihullanak mellőled majd a nők, mint apád mellől, aztán valami riherongy temet el a világvégén. És miközben lehúnyod a szemed, arra gondolsz, talán kevésbé kellett volna aljasnak lenni, mert van, ami után nincsenek évek, fiam, se megbocsátás. Martin iszonyodva hallgatta az anyját. Hogy lehetsz ennyire kegyetlen és ostoba, liebe Mutti, de ő se bírta megállni, a fejét csóválta, és nevetett. Ne röhögj, nem a haragról beszélek, az semmi. A közöny és az üresség az, ami belülről rohaszt szét, és a csinos pofikádat utána nem lesz mivel emberivé formálni megint. Alaktalan lesz és puha, semmi emberi. Martin közben arra gondolt, de így leszek, Muterkám, törhetetlen. Hajlékony, mint a fiatal szeretők, és mint apám. És az a riherongy, ahogy mondod, bőven elég, ha mesésen szopik.

A férfi csak bólogat. A piaszag belőle dől. Eldönthetetlen mit keres itt. Először a levest edd meg, ha hazaértél. Tudod, végiggondoltam, kezdjük a romlandókkal, aztán azok jönnek, amit sok helyet foglalnak. Hogy tudja ezt úgy mondani, hogy közben érzem, ennek a férfinak merevedik a farka, Marla, neked is a helyeket kellene jobban értened, hova húzol és honnan el férfikezet, miféle izzadtságszag az, amit még kibír az ember. Látni Évát, ahogy a konyhában ül, Tamás sehol, a Másik a hátsó szobában. Viaszosvászon a könyöke alatt, rágyújtani megint, gondolja Éva, aztán iszik egy pohár vizet inkább. Hangosan csurog, hagyja, hogy kiömöljön, közben már a csaptelepre gondol, rászorítani a gumit, mert megint enged, csöpög, és hajnalonta újra felébred rá. Kikecmereg, a pongyola balra, szorít egyet a frottírövön, papucsba dugja a lábát. Mellette senki, napok óta mindegy, felkapcsolja-e a kislámpát, rajta kívül nincsen senki a házban, aki felébredhetne. Évekkel később is így lesz, ő meg arra gondol, legalább lenne kit várni, legalább lehetne abban bízni, hogy hiába kapcsolná fel, Tamás úgyis csak reggel ér haza, és dől be az ágyba. Akkor pedig már mindegy lesz a fény. Sötét lesz újra, zárd már be azt a kurva spalettát, vagy faszért nem lehet elhúzni a függönyt.

Éva bezár, összehúzza magán a köntöst azon a másik reggelen is, ami mögött sötét éjszaka van. Mert amíg élt a férje, egyszer sem kapcsolta fel a kislámpát, amikor nem volt otthon a férfi, így legalább olyan, mintha ott lenne, mesélte fáradt mosollyal később a presszóban. Hülye vagy, mondta neki az anyja, én mindig is mondtam, hogy rosszul választottál. Rohadjon meg az összes anyák napi rózsa, a síromra kerül mind, emelte fel a hangját, miközben a porcelánt az abroszra tette, de akkorra már Éva is tudta, az előadás elkezdődött, anyuka kilépett a fényre. Az az ember kiinná a világ összes kocsmáját. Nincs az a nő, akit meg ne baszna, Éva erre felkapta a fejét, hogy lám-lám, anyuka milyen szavakat használ. Hogy hiába koccan össze csésze és alátét, ahogy kell, van olyan nap az életben, amikor az ember gyűlöli a saját anyját. Azért azokat a csokrokat bezzeg volt pofád elfogadni, húzta ki magát, de anyuka ellen ő mindig csak gyenge volt, sosem könnyű. Nézd, hozzám be nem teszi még egyszer a lábát, erre mérget vehetsz. És persze igaza lett, Tamás hamarabb némult el, és hamarabb némult el Éva is.

A pohár vízből kettő lett, visszaült a hokedlire, a Másik az ajtófélfán kopogott, csak annyit szólt, semmi? Éva most nyúlt a doboz után, zavartan felnevetett, nem kéne ennyit szívni, a Másik a kredenchez támaszkodott, hülye vagy, ettől nem lesz se jobb, se rosszabb. Szívd, ha jól esik. Éva mélyre szívta, aztán a lámpa felé fújta a füstöt. Tudod, én ezt a férfit nem szeretem. Szeretni sokkal könnyebb lenne, abban lehetne gyűlölet, lehetne rá mérgesnek lenni, lehetne veszekedni, ellenszegülni, bosszút állni rajta. De én erre képtelen vagyok. Én ezt az embert nem tudom bántani. És ha nem tudom bántani, akkor hogy szeretném, nem igaz? A Másik megrezzent, hülye vagy, Éva, beszélsz összevissza, Tamás ilyen, te meg hülye vagy. Férfi nővel ha tud geci lenni, ő tud, és meg fogja tenni újra, de ez mindegy. Aljas is tud lenni, és te ebbe szerettél bele. Fogd már be a szád, de ezt már sírva mondta, hogy én nem szeretem, én nem bírom szeretni, ez nem szeretet, Másik.

Van tovább. Nagy robajjal nyílik a zár, Tamás öblösen felnevet, egy nő felsikolt, kacag, talán a fenekébe csípett bele. Édes, te, édes cigánylány, hallja Éva kintről, a szeme egyszerre lesz ködös és felragyog. Ilyet nő nem tud, inkább csak az istenek és az anyák, amikor a férgeket forgatják ki a sebesült fiukból, mert különben, de mindegy, az orvos megmondta, így is, úgy is vége lesz. Háború van, frontvonal és háttérország lassan összedől. Tamás cipőstül, kabátban robban be a konyhába, mögötte a nőcske. Apró gyereklány vagy éppen kacér luxuskurva, Éva később a nevére se, haja színére se emlékszik. Csak arra, hogy ott van, de inkább arra, hogy Tamás végre itt, hazajött, fel lehet kapcsolni a kislámpát, bezárni a spalettát vagy elhúzni a sötétítőt. A madarakban mindben van valami boszorkányos, Éva feláll, a frottíröv meglazul, alatta hálóing, a rosszabbik fajta selyemből. A Másik még a kredencnél, nem szól, elnémul az ember olyankor, ha csodát lát. Tamás térde roggyan, Éva a hóna alá nyúl, nem szól egy szót sem, az arca nem feszül meg. Csupa nem és mégsem tagadás. Oldalra szólj a lánynak, éhes vagy, nem is kérdezi, inkább mondja, a lány megrebben, azonmód leül a hokedlire, ahol eddig Éva várt.

Csak a legszükségesebbeket. A cipőt, hogy ne dagadjon bele reggelre a lába. A kabátot, hogy mozogni tudjon a keze. A sálat mindenképp, meg nem fulladjon, bele ne gabalyodjon. Esetleg a pulóvert, de az inget semmi esetre sem. Tamás horkan, részeg álomban dörmög, mint egy éjjeli állat reggel, zümmög, koppan az üvegen, puhán elhelyezkedik, szétvetve vagy összegömbölyödve, végre magán kívül újra. A hűtő tompán nyílik, van sajt, parizer, tojás, abból még bármi lehet, mit kérsz? A Másikat észre sem vette, hogy nincs sehol, ezt én nem bírom végignézni se, mondta a lánynak, az meg csak hallgatott. Nézett utána, ahogy kiviharzott, a Másik meg dühében felnevetett, nincsen benne semmi hosszútáv, így mondta mindig Tomi. Hogy vannak nők, akiket csak meg kell baszni, azokból nem sugárzik semmi, semmi hosszútáv. És aztán elnémult, mert Éváról nem tudott beszélni. Éva van, Éva állandóság. Éva most kenyeret szel. Egyet vagy kettőt? A lány hátul biccent, Éva nem fordul meg, vajaz, vág, tejet úgy tölt, hogy rá se kérdez. A paradicsom elfogyott, megágyazok a nagyszobában. A lány is részeg, fal, tömködi a szájába a kenyeret, tépi, és gyorsan rágja, mint valami kis rágcsáló, akit kint felejtettek. A rácson kívül nincsen élet, de ezt ő nem tudja, nem érti. Belehalni se fog, annál erősebb a vére, a csontja törik csak, amikor legközelebb újra és újra arcul csapják.

Hajnalban Éva a zajra kel, kikecmereg, a pongyola balra, szorít egyet a frottírövön, papucsba dugja a lábát. Mellette senki, napok óta mindegy, felkapcsolja-e a kislámpát, rajta kívül nincsen senki a házban, aki felébredhetne. Legalább lenne kit várni, legalább lehetne abban bízni, hogy hiába kapcsolná fel, Tamás úgyis csak reggel ér haza, és dől be az ágyba. Akkor pedig már mindegy lesz a fény, a ráncok az arcán, a napról napra színét vesztő bőr. De most olyan rohadt sötét van.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s