Engem él

Nézem, ahogy a fejét ingatja. Közben a nőbe kapaszkodik, aki jobbra mellette ül, rá se néz, a darálthús akciós, olvassa, kefír, tejföl és spárga, a Lehel tér még messze. Ingatja jobbra és balra, középen lejtése van, mintha elernyesztene, feszítene egy láthatatlan gumikötelet, ami különben tartja a fejét. A rögzítés pontos, a szemei kidüllednek. A nő nem figyel, ő irányt vált. Akkor most legyen fel és le, a mozgás lassabb, kitartott, de nincs benne semmi tudatosság. Legfeljebb erősebb kötél lehet, ami a föld felé húzza vissza. Az ég üres, mázsás betonrétegek a vájatok felett, az ember végül csak olyan állat, aki mászni szeret, homokon, síkon, higgye csak. Kell legyen felettem valaki, pedig olyan kádüres. Hideg és üres, a porcelánon ugyanaz a vízkő, ugyanazok a repedések a betonon, mint bennem, ami mosdat, az most kiül, mint a só. A gyerek eddig volt néma, Marla hátradőlt, a másik szomszédot, egy fiatal lányt nézte, hogyan mosolyog bíztatóan, talán még elég figyelmetlen volt ahhoz, hogy ne jöjjön rá. Pedig rajta is túl szoros a kabát, mint a többin, a cipő tépőzáras, annyit talán egyedül is megold majd, gondolhatta évekkel ezelőtt az anyja. Megéri rászánni, annyit úgyse nő. A kabát pufi toll és rózsaszín, az a koszos fajta, jó lesz, látszott, alkalmasint erről is elfeledkeznek. A gyerek nem néz tükörbe, nem ezt látja, ő a betonhoz beszél. Úgyis úgyse. Miközben artikulál, az reped, a mélyfúrások olyan lassúak, gondolja Marla, hány év kell, mire végre valóban megölelsz egy embert, hány hónap, míg az önmagával mér. Ez meg itt szemben csak a fejét ingatja. A sapka az áll alatt masnira kötve, ilyet épeszű ember nem tesz, a tokánál bevág, a vonások élesek lesznek tőle, de mondom, meséli az anyja, úgyse néz tükörbe, úgyse látná.

Most megáll, és a nőbe karol, nem a jobba, hanem félre, a lány megrebben, elhúzódik. Ugyanígy húzódott el az orvos, amikor visszakérdezett. Biztos ebben? Onnantól megszűnik létezni, minden perce arról fog szólni, hogy segítse őt. A fogát nem tudja egyedül. A bugyit felhúzni. A melltartó kapcsait, vagy csak összefogni a haját. Akkor rövid lesz. A nő szája vékony, szűk a rés, amin kipréseli a szavakat, a szögletben valami rándul, most kezd, aztán gyorsan öregszik magához. Akkor rövid lesz. Itt van, hogy az orvos elhúzódik. Most komolynak kell, jelentőségteljesnek, látszódjon az a tíz tanulással töltött év, a vasárnap esti fűtetlen vagonok, asszonyom, maga felelőtlen, nem tudja, mi az élet. De ezt talán mégse kellene. Az élet nem fűtetlen vasúti kocsi vasárnap éjjel, nem műanyagba ágyazott töltött káposzta, amiből már Hatvannál csak a lé maradt meg. A gombócokat azonmód vette ki belőle kézzel, a hüvelyk és a mutatós lett csak maszatos, és annyit igazán le lehetett nyalogatni. Az éhség döntetlen, új életet mindig hétfőn kezdünk, asszonyom, mi lesz, ha maga vasárnap este megszül? A gyerek apró és ráncos lesz, mint a többi, csatakos a fehér váladéktól, lila és szederjes, éppen úgy, mint a többi. De maga hogy viszi haza, ha a metrószerelvények lassabban és ritkábban járnak. Hatvan után csönd van, olykor nincs világítás sem, a kalauz körbejár, kocogtatja az álmodók vállait, azok felriadnak, a szájuk sarkában megint csorog a nyál. Eszternek fogják hívni.

Miféle tudás és félelem, ha rájövök, álmodja. Ha megérint, hogy van valaki, akivel én vagyok a lehető legjobb, ami történhet, és nekem is ő a lehető legjobb, ami. És történik. Minden egyes nap. Marla a metrószerelvénnyel körbefordul, mindenhol sötét van, a sofőr utolsó műszakja az évben. A kocsit áramtalanítják, az ajtókat széttolja, elindul a sötét folyosón. Nem szólongat senkit, ugyan ki hallaná meg az utolsó kocsiba szorult nőt a kezében pezsgővel. Most ébredt, nehezen lép, nehéz a légzése is, mintha sűrűbb lenne idelent a levegő. A folyosó végén ajtó van, lenyomja a kilincset, nem remél, nem hisz istent, csak megkönnyebbül, amikor enged a zár. Egy lépcső, régen lefelé ment volna, oda, ahol bolondok vannak és kurvák, most csak nyugtázza, az ajtónak dől. Indul.

Nincsenek rossz mozdulatok. Egyszerűen csak mozdulatok vannak. És szépnek látja mindet, mert látni tanítja meg, felnyitja a szemét. Látom magam és látlak téged, Fésűember, ahogy felfelé lépked, látlak téged és látom magam is, hallja fentről. Tükörsima és hullámzó ez az élet, de a mélysége nem változik, egy részem örökre ott ül. Azzal nézem a fényeket a felszínen, azzal a Fésűember arcát, miközben megszületik bennem valaki, aki nem kérdez, akinek az arca csupa fény. Onnan fentről sugárzik át rám.

Advertisements
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s